Chapter 02.

GOT7 Fanfic

Chapter 02.

Yun

Bamy épp a körmömet lakkozta ki halványrózsaszínre, közben meg az új fiújáról beszélt.

-Olyan kár, hogy szeptembertől kezdve már egyetemre fog járni! És mi még csak középsulisok vagyunk. Sokkal több órája lesz, és az egész nyarat végigdolgozza! Milyen ez már?

-Végzősök vagyunk.

-Oké, de az nem olyan! Egy teljesen másik életet fog élni a kollégiumában, ahol vannak más lányok is. Akik lehet, hogy jobbak mint én. Mi van, ha megcsal? – Lengette meg az ecsetet, aztán újra belemártotta az üvegcsébe.

-Akkor inkább még most pattintsd le. Amíg nem ő teszi meg.

-De szeretem! – Nézett fel rám.

-Hát, most is túléled valahogy, ahogy eddig is tetted.

-Persze, te könnyen beszélsz. Soha nem voltál még igazán szerelmes.

-Ez igaz.

-Attól még volt egy-két szerencsés, akit közel engedtél magadhoz.

-Mi a fenét csináljak, ha úgy jönnek utánam, mint a fagyiskocsi után a kisgyerekek?

-Mit tudom én. – Vonta meg a vállát, miközben az ecsetről majdnem lecsöppent a lakk. Beletette az üvegcsébe, aztán csillámport húzott elő. – Mondjuk kergesd el őket, mint a… - Ütögette meg az állát. – Jó, nem érdekes! – Legyintett. – Hagyjuk a fenébe. – A háttérben a kedvenc idolcsapatának az egyik száma szólt, és az új posztereit nézegettem. Aztán hátradőlt a székében.

-Nagyon értesz a manikűrhöz! – Emeltem fel a kezem.

-Köszi. Jót tett, hogy nyáron szépségszalonban dolgozok.

-Én mit mondjak? Ott ácsorgok a pult mögött, és állandóan mosolyognom kell a kedves vásárlókra, még akkor is, ha csak úgy odavágják, hogy mit akarnak. Talán a szépségszalonba kultúráltabb emberek járnak.

-Az egyszer biztos. De én szeretem a kávézókat.

-Akkor jövőre cserélünk. Hátha akkor én is megtanulok így manikűrözni.

-Akkor tetszik?

-Aha. Nagyon szép lett. Köszönöm.

-Szívesen. – Ült fel az ágyára. – Még egy kicsit száradnia kell, de ilyen melegben hamar megszárad. Azért majd vigyázz rá. Egyébként mi a programod a hétvégén?

-Elvileg most költöznek majd be a szomszédba az új lakók.

-Ismered már őket?

-Dehogy. – Legyintettem. – Mamával találkoztak, amikor megvették, de nekem csak annyit mondott, hogy nagyon rendesek, és szerinte család lesz. Valami középkorú ahjussi volt, aki megvette a lakást.

-Értem. Biztos rendesek lesznek.

-A szüleidről van hír?

-Ők most nagyon jól érzik magukat valahol Európában, engem le sem tojnak.

-Hát, rossz lehet.

-Te már megszoktad. A tieid mikor jönnek haza?

-Valamikor suliidőben.

-Pedig nyár végén szoktak.

-Hát, most elcsúsztak. Idén ez lesz az első látogatásuk.

-Kíváncsi vagyok, hogy mi a fenét vesznek majd neked. Mi az, ami felülmúlja a kocsidat?

-Nem tudom. Egy lakás? De arra most nincs szükségem.

-A kocsira se volt, amikor megkaptad. Még jogsid sem volt.

-Hát, ha hazajönnek meg akarják mutatni mindenkinek, hogy ők milyen jó szülők. Ez van, ezt kell szeretnem. – Néztem az órára. – Lassan majd indulnom kell, mert be kell érnem még a kávézóba. Le kell nyúlnom az egyenruhát kimosni. Az új lány reggel véletlenül leöntött kávéval, és már zárva volt a raktár, amikor eljöttem.

-Oksi. Nemsokára többet fogunk találkozni.

-Ha kezdődik a suli.

-Ez lesz ami nagy végzős évünk! – Tárta ki a karjait, hogy megmutassa mennyire nagy.

-Igen, igazad van. Te leszel a suli királynője. – Felnevetett, aztán kifelé kezdett terelni a lakásból.

-Nyugodtan jöhetsz ám, csak előtte csörögj rám, mert beterveztem egy plázázást is a nagy Ő-vel, úgyhogy…

-Ó, szegény! – Sajnáltam szerencsétlen kiválasztottat, mire ő nevetve megvonta a vállát.

-Üdvözlöm a nagyidat, és vigyázz a körmödre. Ja, és szólj, ha Yongi szingli! – Integetett a kapuból, amikor a kocsim felé mentem.

-Meglesz, szia!

-Szia! – Beültem a meleg autóba, aztán kikanyarodtam az utcából ki a főútra.

Bamyval középiskola első évében találkoztam össze. Azóta jóban vagyunk. A szülei sokszor vannak üzleti úton, ő meg egyke, úgyhogy nagyjából egyformák vagyunk. Oké, nekem ott van a nagyi, meg a bátyám, de én évente egyszer-kétszer pár napra látom csak a szüleimet, így ugyan ott tartunk. Lassan 10 éve élnek New Yorkban, és nagyon jól beilleszkedtek. Nem fognak hazaköltözni.

Megálltam a piros lámpánál, aztán felvettem a csilingelő telefonomat. Tuti megint Yongi szórakozott vele!

-Halló?

-Szia csillagom! Még mindig Bamynál vagy?

-Már megyek hazafelé. Nemrég indultam el.

-Akkor be tudsz menni a szupermarketbe, mert kellene még pár dolog a vacsorához?

-Persze, de vezetek. Felhívlak, ha ott vagyok. Szia! – Ledobtam az anyósülésre a telefont, aztán elhajtottam a zöldre váltott lámpa mellett.

Bekanyarodtam a kávézó parkolójába. A főnök nyitotta ki nekem az ajtót.

-Ó, Yun, hogyhogy itt vagy?

-Jó napot! – Hajoltam meg gyorsan. - Itt hagytam az egyenruhát.

-Akkor siess, már zárni akartam. - Beszaladtam az öltözőszekrényekhez. Kivettem a ruhát, aztán visszasiettem a kijárathoz. – Holnapra van programod? – Érdeklődött, miközben zárta be az ajtót.

-Biciklizni akartam menni, és Heire is ráférne egy fürdetés. Meg a mamának kell segítenem befőzni.

-Pedig az unokanővérem fia pont ráért volna. – Kacsintott rám az ahjumma.

-Tudok szerezni magamnak oppát, ha akarok. – Fintorogtam.

-Tudom. De ha mégis benne lennél egy vakrandiban csak szólj, és mindent elintézek. – Mosolygott úgy, hogy az összes foga kilátszott. – Az unokaöcsém nagyon rendes fiú.

-Elhiszem, de… - Megcsörrent a mobilom. Yongi. – Mennem kell, köszönöm, hogy beengedett, viszlát! – Hajoltam meg, miközben elindultam a kocsihoz. A fülemhez emeltem a telefonom.

-Csá! – Szólt bele azonnal Yongi. – Mész boltba, vagy nekem kell?

-Megyek, menj haza segíteni a nagyinak.

-Jó van má’, megyek hazafelé, csak kerülnöm kellett. Egyébként csak ennyit akartam, csá! – Kinyomta. Bedobtam a táskámba a mobilt, aztán kikanyarodtam a parkolóból, és a bevásárlóközpont felé vettem az irányt.

~ Negyed órával később ~

-Mi kell még? A hűtőknél vagyok. – Mentem végig a sorok között a bevásárlókocsira támaszkodva. Mama sorolta a dolgokat, én meg raktam a kosárba. Attól függetlenül, hogy volt vásárolni, mint minden pénteken, azért elég sok mindent kell még vennem. De, szegényem már kissé elfelejti a dolgokat. Tuti megint a hűtőn hagyta a listát…

-Valami édességet is hozhatnál csillagom. Mondjuk fagylaltot.

-Yonginak mindegy, csak édes legyen. - Toltam a kocsit át a hűtőszekrényektől a fagyasztóládák felé. – Még valami?

-Joghurtot vettem… Talán ami neked kell még, meg a bátyádnak. Apropó Yongi mikor ér haza? – Elvettem a fülemtől a telefont, és a felvillanó képernyőn megnéztem az időt. 7:00.

-Tíz percen belül valószínűleg.

-És te?

-Hát, a kasszánál elég nagy a sor. De 25 percen belül, ha a forgalom is olyan.

-Rendben csillagom. Siess haza. Szia!

-Szia! – Tettem el a zsebembe a telefont. Kifújtam a szememből a hosszú frufrumat, aztán kivettem a hűtőládából két nagydoboz csokis fagyit mogyoródarabokkal, meg a hűtőből két tejszínhabot. A kassza felé vettem az irányt. Az újságokat lapozgattam, miközben az előttem álló három ahjumma kifizette a nagybevásárlását. Semmi érdekeset nem írtak. Bulvárhírek a Super Juniorról, meg arról, hogy az EXO valamelyik tagja megint kilépett. Pár éven belül elfogy a csapat.

Visszatettem az újságtartóra, aztán rápakoltam a futószalagra. Az órára pillantottam. Tizenöt percen belül nem érek haza az biztos. Az eladósrác bevitte a gépbe a cuccokat.

-54 von lesz. Klubbkártya?

-Van. – Nyújtottam át neki a kártyát, aztán a bankkártyámat.

-Többször is láttalak már. Ma este lesz disco a KÉK-PUB-ban. Ott leszel? - Kérdezte miközben a bankkártyám kódját írtam be.

-Sajnos nem érek rá. – Vágtam rá azonnal. Mi a fenét akar ez tőlem? Néztem a srácra. Jé, ez az a fiú, aki Bamynak szimpi volt első látásra, a múltkor.

-Akkor majd máskor. – A névkártyájára pillantottam. YooCheol. Nem lehet idősebb Yonginál. Kinyomtatta a gép a blokkot, ő meg egy tollat vett elő, és ráfirkantott valamit a hátuljára, aztán odaadta nekem. – Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! Viszlát, vagyis szia!

-Szia! – Kitoltam a kocsit az autóhoz, egy csillogó fekete Opel-hez, bepakoltam a csomagtartóba, visszavittem a bevásárlókocsit, aztán beültem a volánhoz. Az autóban fullasztó meleg uralkodott. Naná, a napon állt bő fél órát, amíg bent voltam az áruházban. Na, már biztosan nem érek haza úgy, ahogy a mamának mondtam. Kikanyarodtam a parkolóból, bekapcsoltam a légkondit, aztán kifelé vettem az irányt a városból. Nagyon fáradtnak éreztem magam, és nem akartam elaludni, így bekapcsoltam a rádiót. Valami rookie fiúcsapat száma szólt, jó kis basszussal, úgyhogy az nem hagyott elaludni.

Befordultam a parkolóba, és leparkoltam volna a szokásos helyemre, de ott egy fekete sötétített ablakú autó állt. Érdekes, lehet hogy az új lakók autója. Nem emlékszek, hogy a mama mondta volna, hogy már ma beköltöznek. Mindegy. Átmentem a parkoló másik felébe, és ott tettem le az autót, aztán kivettem a szatyrot, meg a táskámat a kocsiból, és fellifteztem. Mikor még nem volt meg a lift-sem a parkoló mindig sokat kellett lépcsőzni az útról fel a dombra, ahol a ház áll. Mama mindig emiatt panaszkodott.

A lift tükrében megnéztem magam: picit elkenődött szemfesték, kontyba fogott haj, ami még eddig nem esett szét, a ruhám tiszta. És a körmöm is csudaszép. Megigazítottam a szemfestéket, és már ki is nyílt a lift ajtaja. Fogtam a táskát, és elindultam a lépcső felé. Épp akkor jött be a kapun SanChong asszony.

-Yun, drágám, várj egy picit! – SanChong asszony két kisgyerekkel lakott itt a földszinten. A kisfia nagyon aranyos, és imád Heivel játszani. A kislány, aki a fiatalabb mindig babázik, vagy az anyukájának segít. Meg is lepődtem, hogy a kicsik nem szaladtak az ahjumma mellett. – Csak a nagymamádnak szeretnék küldeni valamit. – Turkált a táskájában. – Ezt a postás hozzánk dobta be. – Adott át egy levelet.

-Nagyon szépen köszönöm. – Hajoltam meg. - A gyerkőcök merre vannak?

-Ó, most nyaralnak Busanban a nagymamájuknál. Jövő héten kezdődik az iskola. Addig had legyenek ott.

-Igaz, igaz. Ott nagyon jó soruk lehet.

-A szüleidről van valami hír?

-New Yorkban vannak.  Múlt héten beszéltem anyuval. Szeptember végén tudnak csak hazajönni.

-Hát, Isten segítse őket! Szia drágám!

-Viszlát! – Indultam el felfelé a lépcsőn. SanChong asszony bement a lakásába, én meg felmásztam a lépcsőkön a muskátlis ajtóig, ahogy mindig is hívtuk. Mama imádja a virágokat, és kiskoromban olyan volt a lakása, mint a dzsungel. De komolyan! Azt vártam, hogy Tarzan mikor ugrik elő valamelyik nagy szobanövénye mögül.

-Megjöttem! – Léptem be az ajtón. Hei azonnal odaszaladt hozzám. Letettem a bevásárlótáskát, a levelet, meg a kistáskámat a komódra, aztán levettem a cipőmet, és megvakargattam a kutya fülét, meg a fejét. Yongi jelent meg az ajtóban. Felemelte a szatyrot.

-Mit vettél te? Köveket? – Nézett bele. – Ú, fagyizunk?!

-Beledobtam pár téglát hazafelé menet. Valamivel meg kell hajigálni a szomszéd macskáját különben elcsórja a húsokat, meg Hei kajáját. – Vontam vállat, mire röhögve mondta, hogy kicsit sem tűnök fáradtnak, mire kinyújtottam rá a nyelvét.

Kezembe vettem a kistáskámat és a levelet, felakasztottam a lakáskulcsomat, meg a kocsikulcsot, aztán bementem a nappaliba.

-Yun, de jó, hogy hazaértél! – Üdvözölt azonnal mama. Lehajoltam hozzá, hogy megölelhessen, elvégre reggel óta látott, és ilyenkor mindig nagyon ölelgetni kell engem. – Had mutassam be neked az új szomszédainkat! Képzeld, még egy virágot is hoztak! Olyan kedvesek! – Tárta a ki a karjait, és a nappaliban lévő két kanapén ücsörgő fiúkra mutatott. Bizonytalanul integettem nekik, mire ők vigyorogva visszaintegettek. Az egyik, akin sapka volt (hogy idebent minek?) kérdőn felvonta a szemöldökét. Amúgy nem értettem minek rángatja itt nekem az arcát. Totál olyan viselkedés, mint Bamy néhány fiúja az idiótább körökből.

-Yun vagyok! Sziasztok! – Szólaltam meg, mire ők is sorban bemutatkoztak. A sapkásat Jacksonnak hívják, mellette ült JaeBum aki azt kérte, hogy JB-nek hívjuk, aztán JinYoung, akinek a beceneve Junior. Velük szemben ült YoungJae, Mark, YuGyeom és egy furanevű, valami Bha-, vagy Bhuwak-valaki. Ismerős volt a neve, de nem bírtam megjegyezni. A mama megfogta a kezem, és a konyha felé kezdett húzni, hogy segítsek bevinni az ételt, és megteríteni. Letettem a konyhapultra a táskámat és a borítékot, aztán segítettem a mamának. Közben Yongi kihozta az asztalkáját, amin a repülőgép modelljeit ragasztja, meg rakja össze, és a kicsi üvegasztalka mellé rakta. Az üvegasztalka amúgy a két kanapé között szokott lenni, de a nappali közepén sok a hely, így most oda lett rakva, mellé pedig oda volt készítve egy hadseregnek is elég párna. A fiúk aztán beszélgetni kezdtek. Naná, hogy a drága tesókám nem volt hajlandó többet segíteni! Mi odakint a konyhában tálba raktuk mama művét, ami valamilyen zöldséges leves, és fűszeres csirke meg rizs. És a specialitása: a saláta. Nagyon ért a zöldségek nyelvén. A muskátlikhoz is szokott beszélni, amikor azt hiszi, hogy senki nem hallja, vagy látja.

-Ebből én is ehetek? – Néztem a leves, meg a csirkés mártást.

-Igen, mindent úgy főztem. – Pakolta ki a tányérokat a szekrényből. Aztán előszedett egy terítőt is, amit kivittem, és sikerült úgy letakarni együtt a két asztalt, mintha egy darab lett volna. Visszamentem a konyhába, és felmarkoltam az előkészített 10 tányért (uram Isten, eddig még sohasem ettünk ennyien itt minálunk!), és evőeszközöket, és kivittem a nappaliba. A fiúk megterítettek maguknak, aztán behoztuk a levest is, és leültünk a párnákra. Mindenki szedett magának, aztán enni kezdtünk.

-Mmm… Ez nagyon finom!

-Isteni!

-Nagyon ízletes!

-Ilyen jót még otthon sem ettem! – Mondták a vendégek, mire a szemem sarkából láttam, ahogy a mama elmosolyodik a kanala felett.

-Nagyon finom lett mama. – Helyeselt Yongi is, én pedig bólogattam, mert nem mertem megszólalni teli szájjal. Mert ugyan szereti, ha megdicsérik a főztjét, de teli szájjal beszélni… Ki is hajít az erkélyre, hogy gondolkozz a szabályokon!

Mindenki megette a levest, aztán rajtam volt a sor, hogy behozzam a másodikat, a csirkés szószt, meg a rizst. Ja, és persze a salátát. Kettőt fordultam, mert Yongi nem volt hajlandó felállni. Ezért amikor visszaértem vágtam neki egy grimaszt. Ezt a furanevű fiú is látta, és elvigyorodott. Mikor elpusztítottunk mindent, de komolyan, egy szem rizs nem maradt, mama bejelentette a desszertet. Most végre Yongi is hajlandó volt felállni, és kihozni a szennyes edényeket a konyhába, és kivinni a kiskanalat, és egy doboz fagyit. Én a tálkákkal egyensúlyoztam, meg a tejszínhabbal. Miután mindenki előtt ott volt a fagyi beszélgetni kezdtünk.

-És mivel foglalkoztok? – Érdeklődött a mama. A fiúk összenéztek, aztán az egyikre-valami J betűs neve van… UH, JB? vagy Jr?-re néztek, és ő volt az, aki válaszolt a mamának.

-Egy idolcsapat vagyunk.

-Ó, tényleg? – Csillant fel mama szeme. Az a vicces, hogy még ha titokban is akarta tartani (de persze kiderült), szerette a mostani zenéket, és szégyenszemre jobban ismerte a mostani zeneipart mint én vagy Yongi. Ami amúgy Bamy szerint egyrészt ciki, másrészt tök vicces. – És mi a nevetek?

-A GOT7 vagyunk.

-Hm, hm… Igen, hallottam már rólatok. – A fiúk meglepetten összenéztek. Aztán rám.

-Ne gondoljatok olyat Yunahról! Ő egy átlagos kiscsaj, aki suliba jár, meg dolgozik, de nem hallgat nagyon zenét, és nem ismer semmilyen együttest. – Nevetett fel Yongi.

-Yongi meg egy átlagos csávó, aki amikor csak teheti a kedvenc kishúga agyát húzza a hülyeségeivel, vagy szöszöl a repülőivel, vagy a kalandparkban mutogatja az izomzatát a gyanútlan, és szerencsétlen kiscsajoknak. – Nyújtottam ki a nyelvem rá.

-Elég legyen! – Legyintette meg a másik oldalán ülő Yongit a mama. – A lakással kapcsolatos dolgaitokról kell még beszélnünk. A kukás keddenként jön. – Erre az összes srác YuGyeomra nézett, aki morcosan a fagyiját nézegette. Szegény gyerek! – Este 10 után nem szabad hangoskodni, mert kisgyerekek is laknak itt, és ha zaj miatt felébrednek, engem szidnak majd le. A postás minden nap jár, de a maneggerük azt mondta, hogy az összes levél hozzánk, a mi ajtónk címére fog jönni, hogy az őrült fanok ne találjanak meg titeket.

-Hacsak Hei meg nem eszi a levelet, akkor épségben megkapjátok. – Kuncogott Yongi, mire a mama a vállára csapott.

-Hei jól meg van nevelve, nem eszi meg a postát. És még nem is tudom mi van… Hm…

-A hátsó udvar? – Segítettem ki, miközben a kiskanalammal piszkáltam az olvadozó fagyit.

-Ja, igen. A hátsó udvaron van focipálya, röplabdapálya. Mindent használjatok nyugodtan, csak ha fociztok az ablakokra vigyázzatok! A kis erdő pedig már egy kalandpark területe, az le is van választva kerítéssel. – Csettintett a nyelvével. Aztán újra rám nézett. - Mi nem volt még?

-Tárolók?

-Ó, persze. Köszönöm csillagom! – Simogatta meg a hátamat. Yongi erre fancsali képet vágott, mire nevethetnékem támadt. - Vannak kerti szerszámoknak készült tárolók a földszinten, de bármit lehet ott tartani. Biciklit, motort, egyebek. Állatotok van? Kutya vagy macska?

-Van egy cicám, de ő nem nagyon jött ki eddig lakásból.

-Én egész nap itthon vagyok, úgyhogy én szoktam etetni a szomszéd hörcsögeit is, amikor nyaralnak. Ha átkopogtok, vagy hagytok egy cetlit az ajtón, hogy etessem meg, és itt meg ott van a táp, vagy amit kell neki adni, akkor adok neki.

-Kulcsok. – Kotyogta közbe Yongi. Aztán rám nézett azzal az „én is tudok ám valamit” tekintettel.

-Ja, igen. Ezt is majdnem elfelejtettem. Minden lakáshoz van kulcsom. Nem fogok bemenni, hacsak meg nem kértek valamire, de volt már több baleset is abból, hogy nem tudtunk időben bejutni egy lakásba, ezért biztonság kedvéért van minden lakáshoz kulcsom. Ha valami történik akkor biztosan telefonálok. Apropó telefonszám. Minimum hármotoktól!

-Minek annyi? – Kerekedett el Yongi szeme.

-Ismerem a tizen és huszonéves fiúkat és férfiakat… - Nézett Yongira, aki azonnal behúzta a nyakát. - Amikor el akarom őket érni folyton foglaltat ír ki, vagy nem veszik fel. Úgyhogy minimum három. – Végül lediktálták Mark, a legidősebb tag, JB a leader, és YoungJae telefonszámát.

-Ha mi nem vesszük fel, akkor YoungJae biztosan, ő úgy is mindig a telefonján lóg. – Tette el Mark a telefonját.

-Remek. Akkor azt hiszem megvagyunk. Valami óhaly-sóhaly? – A fiúk újra összenéztek, mindegyik a vállát vonogatta.

-Van a közelben buszmegálló? – Bökte ki végül a furanevű.

-A garázstól kissé felfelé az úton. A belváros felé megy, az egyik nagy pályaudvarra, a gyerekek is azzal jártak jó sokáig iskolába.

-Hétvégén fél, hétköznap negyedóránként jár. – Egészítettem ki. – De nem hiszem, hogy nektek jó lenne. Mármint nem kis feltűnést keltenétek annyi biztos.

-Igen, az biztos. És nagyobb szupermarketek?

-Negyed óra autóval a legközelebbi. Itt csak egy kisebb boltocska van, meg péntek délután piac. – Kicsit hallgattunk, aztán Jackson feltápászkodott, mire a többiek is szedelőzködni kezdetek.

-Nagyon szépen köszönjük ezt a finom vacsorát, szerintem már nagyon régen ettünk ilyen finomat. – Hajoltak meg szép sorban.

-Eddig, ahol laktunk, sohasem fogadtak minket ilyen szívesen. Nagyon szépen köszönjük.

-Ha bármi probléma van, szóljatok csak nyugodtan. Fél 8-kor kelek, és napirendszerűen 10-kor fekszek le.

-Nagyon köszönjük még egyszer. – Álltak már az ajtóban. – Jóéjszakát, szép álmokat!

-Jóéjt nektek is! – Intettem nekik, aztán becsuktam az ajtót. Mama elment fürdeni, addig Yongi visszarendezte a nappalit, aztán volt olyan kedves, és aranyos, hogy kihozta a konyhába a kistányérokat, meg a kanalakat.

-Köszi. – Kezdtem el engedni a forró vizet a tányérokra. - Milyen napod volt?

-Átlagos. Nem voltak olyan sokan, de az is elég volt. Két kislányt kellett leszednem úgy 10 méter magasból. Neked?

-Bamy kifestette a körmömet, erre most mosogatnom kell. – Utaltam arra, hogy ma ő lenne a soros.

-Van gumikesztyű. – Vont vállat, aztán elvigyorodott.

-Akkor legalább törölgess. – Rúgtam be az orra előtt az ajtót. Nem ússza meg munka nélkül.

-Jó. – Adta meg magát. Sorban adtam neki a tányérokat, ő meg eltörölgette, aztán berakta a szekrénybe, a helyükre.

-Mi a véleményed az új szomszédokról? – Kérdezte, úgy a második tányér után.

-Rendesnek tűnnek. Meg jó fejnek. És furák is. – Nyomtam a kezébe a következő tányért.

-Semmi első látásra szerelem? – Kapott a szívéhez eljátszva a nagy drámát.

-Nem. Bamy viszont még mindig szívesen járna veled.

-Hagyj már a barátnőddel! Négy éve ezzel zaklatsz!

-Örülj már neki! Végre valaki értékeli, hogy hogy nézel ki.

-Tudom, hogy jó pasi vagyok…

-Meg szerény is.

-Az a legfőképp, de a barátnőddel nem akarok kavarni. Úgyis lecserélne.

-Ohó! Na mi van? Be vagy rezelve egy kapcsolattól? Hozom a telefonom, és felveszem! – Indultam volna el az ajtóhoz, de persze visszarángatott a mosogatóhoz.

-Úgy értettem, hogy lecserélném.

-Aha, én is ezt mondanám. – Bólogattam nagyokat. Elmostam az utolsó kanalat is, aztán elkezdte, kiengedni a vizet. Yongi kiterítette a konyharuhát a radiátorra, aztán kifelé indult a konyhából. – Holnap bármit csinálsz te mosogatsz! – Szóltam utána. Erre morgott valamit, aztán eltűnt a szobájában.

Kiöblítettem a mosogatót, aztán letöröltem a csöpögtetős részét, aztán kinyomtam a szivacsból a vizet. Hallottam, ahogy bejön a konyhába a mama. Lehúzott magához egy jóéjt puszira, aztán megköszönte, hogy elmosogattam (mint mindig ha megcsináltam Yongi helyett), és elment lefeküdni. Yongi előtt elfoglaltam a fürdőt, aztán bebújtam az ágyamba, és lekapcsoltam a lámpát. Kicsit még gondolkodtam a mai napon, meg azon az egyenruhán, amit ki kell majd mosnom holnap, aztán kikapcsolt az agyam.

Rokie=újonc

Chapter 01.

GOT7 Fanfic

Chapter 01.

BamBam

Nem emlékszek pontosan mi is történt. Azt tudom, hogy a fekete hajú kislány a szomszédban lakott, a nagymamájánál, de nem volt idevalósi. Talán ez tetszett nekem benne. Meg az, hogy mindig együtt játszottunk. Szeretett autózni, meg a homokozóban várat építeni, és nem nyafogott, ha sáros lett, vagy ha véletlenül ráesett egy vödör, nem úgy, mint a testvéreim. Ők nem is voltak hajlandóak bejönni a homokozóba, játszani. Azt mondták, hogy ők már túl nagyok ehhez, és a nővéreim inkább a szobájukban voltak, a bátyáim meg elmentek apával, vagy valamit szereltek a pincében. Én általában anyát nyúztam hogy játszon velem, de neki meg dolga volt, így aztán sokat unatkoztam.

Aztán az egyik nap megláttam ŐT az utcán, ahogy a nagymamája kezét fogja miközben sétálnak. Akkor éppen anyát kísértem el a boltba, és azt hiszem ugyan arra mentünk. Útközben anyukám megszólította a nagymamát, és beszélgetni kezdtek.

Visszafelé a boltból, amikor újra a házunk előtt jártunk megálltak, és úgy beszéltek valamiről. A kislány a nagymamája kezét piszkálta, mire a néni lenézett rá.

-Édesem, játszatok egy kicsit! Mutatkozz be a kisfiúnak, és menjetek játszani! – Tolta felém. A felnőttek újra beszélgetni kezdtek. A kislány nyelt egyet, aztán rám nézett.

-Yo – Levegővétel - g Nam vagyok, de a mama csak Yongá-nak hív, és most leszek 6 éves. – Mondta aranyosan vékony hangján. Aztán rám pislogott.

-Bhuwakul vagyok, és én már most is 6 éves vagyok. – Húztam ki magam. Attól függetlenül, hogy alapjáraton is magasabb voltam nála. – Hívhatsz Bukul-nak, mert az egyszerűbb. Még a nővérem találta ki, amikor nem tudta kimondani a nevemet. - A kislány, Yonga elmosolyodott.

-Nekem egy fiú tesóm van. De ő most nincs itt. Anyáékkal van egy másik világban.

Másnap találkoztunk az utcán, és áthívott magukhoz játszani. Volt egy nagy fehér kutyája, aki mindig jött utánunk. Heydának hívta, azt hiszem. Akkora kutya volt, hogy simán lovagolhattunk a hátán.

Aztán utána való nap pedig hozzánk jött át. Olyan aranyos volt!

Aztán egyik nap, amikor kint játszottunk a kertben, valahol az egyik füves helyen dörögni kezdett az ég. Én buborékot fújtam, Yonga nevetve szaladgált, és kipukkasztotta őket. Akkor azt hiszem a kutya nem volt ott velünk. Amikor megláttuk az első villámot, már éreztem, ahogy elkezd csöpögni az eső. Yonga megtorpant, aztán odaszaladt hozzám, és nemsokára a könnyei is potyogtak.

-Bukul, menjünk be, mert én félek! – Kérte, miközben a könnyei végigfolytak az arcán. Megfogtam a kezét, és szaladni kezdtünk a hátsó kapu felé. De anya bezárta. Az eső pedig egyre jobban esett, Yonga pedig egyre jobban sírt, miközben lekuporodott a kapu tövébe. Odamentem hozzá.

-Yonga! – Guggoltam le mellé.

-Igen? – Nézett fel szipogva.

-Nem kell félni! Valamit kitalálunk! – Néztem fel a hatalmas kapura. Ami amúgy most is ugyan akkora, de akkor ugye kicsi voltam, és nagynak tűnt. Lassan megvizsgáltam a kerítést, aztán valahogy sikerült felmásznom rá. Átmásztam a kerítésen, és átnyúltam Yongához.

-Figyelj! Itt kell maradnod egy kicsit, amíg beszaladok a házba, és kihívom az anyukámat, oké?

-Ne menj el! – Kérte szipogva, miközben hátrafordult felém.

-Sietek vissza!

-Bukul! – Szipogta. – Nagyon félek!

-Csak egy pillanat, és itt leszek. Nagyon gyors vagyok ám! – Ekkor hallottam az ajtócsapódást, és anya hangját, ahogy minket keres. Visszakiabáltam neki, mire azonnal megkereste a kapu kulcsát, és beengedte Yongát, aztán mindkettőnket beterelt a házba, és becsavart egy-egy törölközőbe. Yonga odabújt hozzám, és úgy szipogott tovább. Csurom víz voltunk, és az ő hajából is csöpögött az eső le a kőre. Nagyon hamar elaludt mellettem, én meg azt hallgattam, ahogy a tetőn kopog a víz.

Másnap reggel, amikor fel akartam kelni anya nem engedett. Azt mondta beteg vagyok. Pedig én nem éreztem semmit.

-Yonga? – Kérdeztem, amikor ott ült az ágyam mellett. – Yonga is beteg?

-A nagymamája azt mondta, hogy ő is belázasodott.

Körübellül két napig voltam lázas. Addig azon agyaltam hogy mi ez a furcsa érzés, ami bennem van, amikor ránézek Yongára. És hogy miért jár ő állandóan a fejemben. Amikor megkérdeztem apát, hogy mi ez. Ő megcsóválta a fejét, aztán megsimogatta a fejem, és azt mondta, hogy ilyen kicsi korban még nem lehet az ember, bocsánat, a gyerek szerelmes. Fogalmam sem volt mit jelent a szerelmes szó, de valahogy helyénvalónak éreztem. A második este elloptam az egyik nővérem szobájából egy ollót, meg egy rózsaszín papírt, és kivágtam belőle egy szivecskét. Ami borzalmasan sikerült, de újra, és újra próbálkoztam, míg el nem fogyott a papír. A sok cafrang között megtaláltam a legjobbat, egy egész szépet, és bedugtam a párnám alá. A többi papírdarabot pedig kidobtam a kukába, az ollót meg visszatettem a helyére.

Másnap anya már kiengedett a házból. Szinte azonnal kiszaladtam az udvarra. Yonga a nagymamája udvarában, a hintán ült, és lassan hajtotta magát. Heyda a hinta lábánál feküdt a földön.

-Yonga! – Mondtam hangosan suttogva, hogy senki ne vegyen észre. A kutya felemelte a fejét, és rám nézett, de a kislány nem vett észre. – Yonga! – Felkapta a fejét, aztán kisimogatta az arcából a haját. Amikor észrevett a nagy mogyoróbokrunk mellett leugrott a hintáról, és odaszaladt a kerítés másik feléhez. Belecsimpaszkodott a fémhálóba. - Az anya mondta, hogy beteg voltál. Nem jössz át?

-Nem lehet. – Rázta meg a fejét. – Ma ebéd után jönnek anyuáék, és a mama nem engedi. Azt mondta, hogy csomagoljak össze, mert haza kell mennem.

-Akkor… akkor várj egy kicsit! – Kértem. – Ugye nem mész el?

-Megvárlak. – Bólintott. Beszaladtam a házba, egyenesen a szobába. Amikor senki nem figyelt kivettem a párnám alól a szivecskét, és visszamentem Yongához. Ott ücsörgött a földön, és leveleket tépkedett, amiket a kutya fejére szórt, aki némán tűrte hogy a fejére potyogjanak a kis zöld darabok. Meghallotta, hogy visszaértem, és felállt.

-Nem akarok hazamenni. – Közölte, miközben megeredtek a könnyei.

-Bukul! – Hallottam anya hangját. – Gyere, ebédelünk! – Yongára néztem, aztán a házra, majd újra a lányra.

-Ezt neked csináltam! – Nyújtottam oda neki a szivecskét. A kis kezével átnyúlt a kerítésen, és elvette tőlem.

-Ez nagyon szép! Köszönöm! Ilyen szépet még sose kaptam! – Ölelte magához a művemet. Koszos kezecskéjével megtörölte az arcát. Inkább elmaszatolta a könnycseppjeit, és egy kis sarat is kent a kezéről az arcára.

-És még… - Rugdostam a port a cipőmmel, csak hogy ne kelljen ránéznem. – Ha nagyok leszünk, majd elveszlek feleségül. – Erre rám nézett, és felnevetett. – Mi fogjuk a legnagyobb buborékokat fújni, és nekünk lesz a legnagyobb homokozónk a városban! – Jelentettem ki.

-BUKUL!!! – Kiabált a bátyám. – Azonnal gyere!

-Ugye még találkozunk? – Kérdezte Yonga.

-Elveszlek feleségül. Ezt megígérem. Még találkozunk, szia! – Kezdtem el hátrafelé menni.

-Szia! – Integetett. Visszaintegettem, aztán befordultam a ház sarkánál, és eltűnt a szemem elől.

Másnap nem találkoztunk. Aztán azután sem. Soha többet nem jelent meg. Csupán egy fénykép maradt rólunk, amit apa csinált: kint ültünk a réten, és buborékot fújtunk. Ez az egy maradt Yongából.

~ Pár évvel később ~

Augusztus vége van. Izzadunk mint a lovak, akiket nem engednek be az árnyékba, és még ezeket a rohadt dobozokat is cipelnünk kell. Amik mellesleg a lehető legnehezebbek. És amik cipelésére a maneggerünk nem talált valami munkásokat. Pedig nem lett volna olyan nehéz neki. Komolyan, két telefon, és minden el van intézve! Most meg vége van a 2 hónapos turnénknak, alig értünk haza, és cipelhetjük át a dobozokat a másik lakásunkba. Imádok költözködni.

-Bam, hallod!? Szedd már a lábad! Soha nem végzünk!

-Könnyű azt mondani! – Morogtam, miközben Junior letrappolt mellettem a lépcsőn. Felcipeltem a sok lépcsőn azt a marha dobozt, aztán mehettem is a következőért. Mert ezt a társasházat úgy építették meg, hogy csak a süllyesztett parkolóból a földszintig van lift, utána meg külső lépcsősor, ami elhalad az összes emeleti lakás ajtaja előtt. Mondhatom ésszerű! Lebattyogtam a liftajtóig, ahová Jackson hozta fel, és pakolta ki a dobozokat a parkolóban lent álló kamionból. Megfogtam a „YoungJae” feliratú dobozt, és elindultam vele felfelé. YuGyeom mögöttem morgott valamit, de hát mi vagyunk a makne-k így nekünk kell cipekedni. A többiek (itt gondolok JBre, Markra) fent pakolásznak a lakásban, YoungJae meg az amcsi barátnőjével beszél valahol a hátsó kertben. Jackson meg volt olyan rendes, és segít nekünk. Ledobtam a dobozt az ajtónk elé, aztán letrappoltam a lépcsőn. Egy idős néni közeledett a boltíves kapuban, kicsit csoszogva, két nagy szatyorral a kezében, biciklit tolva. Jack épp felért a következő adaggal.

-Már nincsen sok. Junior merre van? – Érdeklődött.

-Azt hittem lement.

-Azt hittem feljött.

-Szerintem elment bevásárolni abba a kis üzletbe, amit láttunk idefelé jövet. – Szólt közbe YuGyeom. Erre megvontuk a vállunkat, aztán Jackson drámaian magára csukta a liftajtót, és a ment lifttel le, mi pedig dobozzal fel. Amikor lefelé jöttünk YuGyeom azonnal felkapta az első dobozt, és ment is vissza. Én jól megnéztem magamnak az ahjummát. Letámasztotta a biciklijét az egyik tető alatt elhelyezett korláthoz. A két nagy szatyrot addig letette a földre. Nagyon felfelé pislogott, aztán egy nagyot sóhajtott. Nem bírtam volna nézni, hogy a fenébe cipeli fel szegény azokat a cuccokat, így lassan odamentem hozzá.

-Elnézést, segíthetek asszonyom? – Kérdeztem egy maghajlás közben. A néni bólintott egyet (hogy is tudott volna meghajolni?), aztán elmosolyodott. Nem gondoltam volna, hogy az összes első foga megvan. Elég idősnek nézett ki. Olyan 70 körülinek.

-Nagyon kedves fiatalember. Nagyon megköszönném, ha felhozná a szatyrokat. – Felemeltem a két táskát. Hogy a fenébe bírta eddig hozni! Ezek rohadt nehezek. Lassan mentünk fel a lépcsőn, a néni szegény fáradtnak látszott, de közben folyamatosan beszélt hozzám.

-Képzeld csak, nekem is van ám fiam, kicsit idősebb lehet nálad. Most dolgozik, de ő szokott nekem segíteni cipekedni. Na meg ott van Yun is. Talán ő lehet egykorú veled. Hány éves is vagy?

-Most lettem 18.

-Igen , igen. Ő meg decemberben tölti. A 6-os számú az én ajtóm. – Mentünk végig a fapadlóval burkolt kis teraszon, ami amúgy az egész házban (vagyis a belső udvarban végigment). A 6-os lakás előtt muskátlik voltak felfüggesztve a korlátra. Megvártam, amíg kinyitja az ajtót, és meglepetésemre egy nagyobbacska fehér kutya szaladt ki a résre nyitott ajtón, aki ugatva, és csaholva dörgölőzött a néni lábának, aztán az én cipőmet is megszagolta. Utána az egyik szatyrot kezdte piszkálni az orrával, és hatalmas fekete szemekkel nézett fel rám.

-Nyugalom Hei, nemsokára kapsz enni! – Hajolt le a kutyushoz, és megvakargatta a fülét. A kutya megnyalta a tenyerét, aztán elment a mi lakásunk felé, és az előtte álló dobozokat böködte az orrával. – Gyere beljebb, erre van a konyha! – Nyitotta nagyobbra az ajtót, és bement. A kutyára néztem, aztán a nénire.

-És a kutya? – Mentem beljebb, miközben az előszobában lerúgtam magamról a cipőt.

-Hei nagyon jó kislány, tudja meddig mehet. – Jelent meg a nappaliban a néni. – Gyere be, ide hozd a táskákat! – Intett, aztán eltűnt az egyik helyiségben. Utánamentem a konyhába, ami mellesleg nagyon szépen volt berendezve, és letettem a szatyrokat a csempézett padlóra.

-Nagyon szépen köszönöm. Eddig mindig magam kellett hogy felciplejem  a nagybevásárlást, vagy meg kellett várnom Yongit. De ő meg mindig dolgozik. Csak aludni jár haza. – Legyintett.

-Itt leszünk a szomszédban, az 5-ben, úgyhogy ha itthon vagyunk akkor tudunk segíteni.

-Igen, tudom, én vagyok a házmester. Ó, milyen vagyok! El is felejtettem bemutatkozni, Dae néni vagyok.

-Bhuwakul, de a BamBam egszerűbb.

-Milyen érdekes név! – Csillant fel a szeme. – Mintha már hallottam volna. – Tette hozzá motyogva.

-Thaiföldi vagyok. – Piszkáltam a pólóm sarkát.

-Érdekes választás. De! – Emelte fel a mutatóujját.- Ezt is majdnem elfelejtettem. A szüleidet meg téged is szívesen látunk majd vacsorára. Addigra talán a gyerekek is előkerülnek. – Merengett ki az ablakon. Aztán, az órára, majd újra rám nézett. – Fél nyolckor megfelel?

-Nem ke… - Akartam visszautasítani, mire felemelte a kezét, és elhallgattatott.

-De igenis szükséges, szeretném ismerni a szomszédokat, meg pár dolgot megbeszélni. Máskor nem nagyon lesz alkalmunk rá. Apukád volt talán, akivel a múltkor találkoztam. Ő mondta, hogy elég elfoglaltak vagytok, és sokat kell dolgoznotok. Szegénykém, biztosan nehéz az iskola mellett. Vagy csak nyári munka? – Terelt az ajtó felé. Apuka? Te jó ég, szegény néni el van tájolva.

-Nem, igazából… - Kezdetem, de addigra már kint is álltam az ajtó előtt. Elképesztő ez az ahjumma.

-Fél nyolckor találkozunk csillagom. Hányan vagytok?

-Heten. – Egy pillanatra megállt.

-Biztos szép nagy családod van. Nos, akkor majd találkozunk. – Mosolygott rám, amolyan „milyen szép szál gyerek”. - Gyere Hei! – Szólt ki a kutyának, aki épp az ajtónk előtt álló dobozokat szaglászta. A kutya visszaszaladt a házba, aztán elköszöntem a nénitől, és mentem vissza cipekedni.

Felhoztuk az utolsó dobozt is, aztán leültünk a nappaliba, a két nagy kanapéra, meg a földre. Kiittam kettő kétliteres vizet, aztán a kukába dobtam az üres flakont. Mindenki teljesen ki volt.

-Rohadt meleg van. – Jegyezte meg Jackson a maga stílusában. – Lefolyik rólam a sapkám.

-Idebent valamivel hűvösebb van. Jó vastagok a falak. – Tette hozzá YoungJae. – És a térerő is jó.

-És a térerőd hogy jön ide? – Húzta le a fejéről a sapkáját Jack.

-Valahogy kellett beszélnem Angelinával!

-Bam, ki volt az az ahjumma akivel beszélgettél? – Kérdezte YuGyeom.

-Ő a házmester. És a vacsora miatt nem kell aggódni. El van intézve! – Támaszkodtam a könyökömre a padlón feküdve. – Nagyon rendes nőnek látszik.

-Meghivattad magad vacsira? – Kerekedett el Mark szeme. – Tapintatlan barom, csak most költöztünk ide!

-Legalább minket is meghivathattál volna! – Méltatlankodott Junior.

-Nyugi már! Nem kell azonnal összeverni! Mindnyájunkat meghívta Dae néni, úgyhogy fél nyolckor megyünk szomszédolni.

-Így már jobb. – Dőlt hátra JB, és feltette a lábát a szemközti kanapén ülő YoungJae lábára.

-Az a kutya is hozzájuk tartozik? Majdnem bejött a lakásba. – Érdeklődött YuGyeom.

-Heinek hívják, és igen.

-A szobákat eldöntöttétek má’? – Kérdezte Jackson fél szemét kinyitva.

-Úgy alszunk, ahogy eddig. – Közölte Mark. – JB és YoungJae, én meg Jr és Jack, aztán Bam meg YuGyeom. Három szoba van, nincs túl sok lehetőség. Hacsak valaki nem akar a hátsó erkélyen aludni.

-Akkor válasszatok ti először. – Bökte meg Mark lábát YuGyeom.

-A fürdőhöz a legközelebbi. Az van berendezve három személyre . – Nézett a másik kettőre a rangidős.

-Nekem nyolc. A manegger úgyis úgy akarta. – Vont vállat Jr. Jackson meg a fejébe nyomta a sapkáját ezzel jelezve, hogy neki is teljesen mindegy.

-Akkor legyen miénk az első szoba. Onnan jó a kilátás. A maknéké meg lesz majd a hátsó.

-Oké. – Egyezett bele YoungJae. Mondjuk neki eddig sem nagyon volt választása. JB szava szent és sérthetetlen. Nekünk meg aztán kuss volt ilyen téren. De legalább van egy menő erkélyajtónk, mert az erkélyre is tőlük lehet csak kimenni, meg a nappaliból. De az lényegtelen.

Lassan, nagyon lassan felkeltem, aztán még lassabban felvettem az egyik rohadt nehéz dobozt, amire az én nevem volt felírva, és bevittem a szobába. Két ágy a szoba két különböző oldalán, az ágyak felett polcok, azon a falon, ahol az ajtó is van egy hatalmas szekrény. A két ágy között egy másik ugyan olyan szekrény. Meg két íróasztal is volt, és éjjeliszekrény. Fehér szőnyeg (ami nagyon koszos lesz pár nap alatt), és függöny, redőny az ablakon, szögek a falban képeknek, és az ajtó hátulján akasztók sorakoztak. Ezt a maneggerünk csináltatta így, a dobozokban csak a személyes cuccaink vannak, meg a ruháink. A többit meg hazaküldtük a családnak, vagy el sem hoztuk. A sasaengek miatt sokat kell költözködnünk.

Nemsokára, mire bevittem a három dobozomat megjelent YuGyeom.

-Melyik kell neked? – Érdeklődött az ágyakra nézve.

-Az ablakhoz közelebbi. – Utálok villanyt kapcsolni. Sokkal jobb a természetes fény. YuGyeom megvonta a vállát, aztán ledobta a dobozát az ágya mellé.

-És a szekrények? – Kérdezte, miközben a dobozt nyitotta ki.

-Lehet a tied ez. – Ütögettem meg a két ágy között álló tárolót. Bólintott, aztán csendben elkezdtük kipakolni a cuccainkat. Beraktam a szekrénybe a ruháimat, aztán az íróasztalra, meg a polcokra pakoltunk ki. 2 éve fut a csapat, azóta már rutint szereztünk a költözködésből. Azelőtt sohasem laktunk ennyi helyen. De ez a lakás jó messze van a belvárostól, ahol eddig voltunk, és kevesebben vannak errefelé, mert itt persze semmi sincs közel. De majd itt is vigyáznunk kell, nehogy valami idióta megtudja hogy hol lakunk.

Mikor nagyjából kiürült a három doboz kimentem a konyhába, ahol éppen Mark akasztgatta fel a merőkanalakat (nem mintha nem minden nap valami rendelt kaját ennénk, vagy étteremben), és a kanalakat, meg a pálcikákat szórta be a fiókokba. Segítettem neki a bögrékkel, a kávéfőzővel, meg a tányérokkal, aztán az üres kartondobozokat eltettük az előszobában lévő kalaptartó fogas mögé.

Visszamentem a szobánkba, aminek az ajtajára YuGyeom már rá is írta, hogy „BamBam és YuGyeom Makne szektor”, ugyan azt, amit eddig is mindig kiírtunk. Ledőltem az ágyamra, és kibámultam az ablakon. Az óra 7: 00-át jelzett, ami azt jelentette, hogy fél óra múlva jelenésünk van. Grimaszokat vágva keltem fel, aztán összeszedtem a törölközőmet, meg a tusfürdőt, egy másik szerelést, és Junior előtt bezárkóztam a fürdőbe. Lemostam magamról az izzadtságot, aztán belőttem a hajamat, és felfrissülten hagytam el a fürdőt. JB körbement az összes szobába, és mindenkinek szólt, hogy 30 percen belül mindenki készüljön el, mert jelenésünk van. Igaz, hogy csak a szomszédban, de milyen lenne már, ha beállítana hét tagbaszakadt, izzadtságtól bűzlő alak, hogy „Helló, mi vagyunk a szomszédok! Egész nap cipekedtünk! Ja, amúgy a GOT7 vagyunk! Üdv!”. Szerintem Dae néni úgy kihajítana, ahogy vagyunk. Amíg a többiek elkészültek feküdtem az ágyon, és hallgattam, ahogy kint a nappaliban valamelyik bekapcsolta a legújabb albumunkat, és ez halkan szólt az egész lakásban.

Mire mindannyian elkészültek én már megjártam álomországot, mert JB rázott fel, hogy el fogunk késni, csipkedjem a seggem. Kómásan felhúztam a cipőmet, aztán átvonultunk a szomszéd ajtó elé. Valamelyik közben elugrott a kisboltba, és hozott egy szál valamilyen virágot. Az izébizéi körbe fehérek voltak, sárga a közepe, és szerintem büdös, de Jack szerint ezt „Nagyon bírják a nőnemű egyedek”, úgyhogy azért elvisszük Dae néninek. JB bezárta az ajtót, aztán egy népszámlálás után rájöttünk, hogy Jr bent maradt. JB kinyitotta az ajtót, és meg kellett keresnük Juniort (naná, hogy a szobájában aludt!). Miután kivertük az ágyikójából, megvártuk, amíg a huszonhat pár cipője közül kiválasztja azt, ami illik a szereléséhez. Mikor a teljes legénység kint volt a lakásból a fullasztó melegben, JB újra bezárta az ajtót, és egy népszámlálás után (most senki nem maradt bent) átcsoportosultunk a szomszéd ajtó elé.

Jackson bekopogott.

Előszó

Nagyon megszerettem a GOT7-et, és nem nagyon találtam róluk ficiket (ami nem yaoi), így gondoltam ez lesz a következő blog. A részeket hosszúra terveztem, ugyanis többen reklamáltak, hogy ha unatkoznak, akkor olvasnak, és az eddigi részek hosszúsága nem elegendő egy fél délutánra, mint unaloműző. Szóval próbálok hosszúakat írni. A rendszerességet nem tudom garantálni, ugyanis ki tudja milyen évünk lesz a suliban... De, majd próbálok minden hónapban minimum egy résszel jelentkezni.
Amint befejeztem a My B.A.P Fanfic 2-őt (már csak egy rész van hátra, a 7/2), ide is felteszem az első részt.

Addig is mindenkinek kellemes nyarat, napsütést, és sok K-pop-ot kívánok!
~ Annyeong  ~