Chapter 02.

GOT7 Fanfic

Chapter 02.

Yun

Bamy épp a körmömet lakkozta ki halványrózsaszínre, közben meg az új fiújáról beszélt.

-Olyan kár, hogy szeptembertől kezdve már egyetemre fog járni! És mi még csak középsulisok vagyunk. Sokkal több órája lesz, és az egész nyarat végigdolgozza! Milyen ez már?

-Végzősök vagyunk.

-Oké, de az nem olyan! Egy teljesen másik életet fog élni a kollégiumában, ahol vannak más lányok is. Akik lehet, hogy jobbak mint én. Mi van, ha megcsal? – Lengette meg az ecsetet, aztán újra belemártotta az üvegcsébe.

-Akkor inkább még most pattintsd le. Amíg nem ő teszi meg.

-De szeretem! – Nézett fel rám.

-Hát, most is túléled valahogy, ahogy eddig is tetted.

-Persze, te könnyen beszélsz. Soha nem voltál még igazán szerelmes.

-Ez igaz.

-Attól még volt egy-két szerencsés, akit közel engedtél magadhoz.

-Mi a fenét csináljak, ha úgy jönnek utánam, mint a fagyiskocsi után a kisgyerekek?

-Mit tudom én. – Vonta meg a vállát, miközben az ecsetről majdnem lecsöppent a lakk. Beletette az üvegcsébe, aztán csillámport húzott elő. – Mondjuk kergesd el őket, mint a… - Ütögette meg az állát. – Jó, nem érdekes! – Legyintett. – Hagyjuk a fenébe. – A háttérben a kedvenc idolcsapatának az egyik száma szólt, és az új posztereit nézegettem. Aztán hátradőlt a székében.

-Nagyon értesz a manikűrhöz! – Emeltem fel a kezem.

-Köszi. Jót tett, hogy nyáron szépségszalonban dolgozok.

-Én mit mondjak? Ott ácsorgok a pult mögött, és állandóan mosolyognom kell a kedves vásárlókra, még akkor is, ha csak úgy odavágják, hogy mit akarnak. Talán a szépségszalonba kultúráltabb emberek járnak.

-Az egyszer biztos. De én szeretem a kávézókat.

-Akkor jövőre cserélünk. Hátha akkor én is megtanulok így manikűrözni.

-Akkor tetszik?

-Aha. Nagyon szép lett. Köszönöm.

-Szívesen. – Ült fel az ágyára. – Még egy kicsit száradnia kell, de ilyen melegben hamar megszárad. Azért majd vigyázz rá. Egyébként mi a programod a hétvégén?

-Elvileg most költöznek majd be a szomszédba az új lakók.

-Ismered már őket?

-Dehogy. – Legyintettem. – Mamával találkoztak, amikor megvették, de nekem csak annyit mondott, hogy nagyon rendesek, és szerinte család lesz. Valami középkorú ahjussi volt, aki megvette a lakást.

-Értem. Biztos rendesek lesznek.

-A szüleidről van hír?

-Ők most nagyon jól érzik magukat valahol Európában, engem le sem tojnak.

-Hát, rossz lehet.

-Te már megszoktad. A tieid mikor jönnek haza?

-Valamikor suliidőben.

-Pedig nyár végén szoktak.

-Hát, most elcsúsztak. Idén ez lesz az első látogatásuk.

-Kíváncsi vagyok, hogy mi a fenét vesznek majd neked. Mi az, ami felülmúlja a kocsidat?

-Nem tudom. Egy lakás? De arra most nincs szükségem.

-A kocsira se volt, amikor megkaptad. Még jogsid sem volt.

-Hát, ha hazajönnek meg akarják mutatni mindenkinek, hogy ők milyen jó szülők. Ez van, ezt kell szeretnem. – Néztem az órára. – Lassan majd indulnom kell, mert be kell érnem még a kávézóba. Le kell nyúlnom az egyenruhát kimosni. Az új lány reggel véletlenül leöntött kávéval, és már zárva volt a raktár, amikor eljöttem.

-Oksi. Nemsokára többet fogunk találkozni.

-Ha kezdődik a suli.

-Ez lesz ami nagy végzős évünk! – Tárta ki a karjait, hogy megmutassa mennyire nagy.

-Igen, igazad van. Te leszel a suli királynője. – Felnevetett, aztán kifelé kezdett terelni a lakásból.

-Nyugodtan jöhetsz ám, csak előtte csörögj rám, mert beterveztem egy plázázást is a nagy Ő-vel, úgyhogy…

-Ó, szegény! – Sajnáltam szerencsétlen kiválasztottat, mire ő nevetve megvonta a vállát.

-Üdvözlöm a nagyidat, és vigyázz a körmödre. Ja, és szólj, ha Yongi szingli! – Integetett a kapuból, amikor a kocsim felé mentem.

-Meglesz, szia!

-Szia! – Beültem a meleg autóba, aztán kikanyarodtam az utcából ki a főútra.

Bamyval középiskola első évében találkoztam össze. Azóta jóban vagyunk. A szülei sokszor vannak üzleti úton, ő meg egyke, úgyhogy nagyjából egyformák vagyunk. Oké, nekem ott van a nagyi, meg a bátyám, de én évente egyszer-kétszer pár napra látom csak a szüleimet, így ugyan ott tartunk. Lassan 10 éve élnek New Yorkban, és nagyon jól beilleszkedtek. Nem fognak hazaköltözni.

Megálltam a piros lámpánál, aztán felvettem a csilingelő telefonomat. Tuti megint Yongi szórakozott vele!

-Halló?

-Szia csillagom! Még mindig Bamynál vagy?

-Már megyek hazafelé. Nemrég indultam el.

-Akkor be tudsz menni a szupermarketbe, mert kellene még pár dolog a vacsorához?

-Persze, de vezetek. Felhívlak, ha ott vagyok. Szia! – Ledobtam az anyósülésre a telefont, aztán elhajtottam a zöldre váltott lámpa mellett.

Bekanyarodtam a kávézó parkolójába. A főnök nyitotta ki nekem az ajtót.

-Ó, Yun, hogyhogy itt vagy?

-Jó napot! – Hajoltam meg gyorsan. - Itt hagytam az egyenruhát.

-Akkor siess, már zárni akartam. - Beszaladtam az öltözőszekrényekhez. Kivettem a ruhát, aztán visszasiettem a kijárathoz. – Holnapra van programod? – Érdeklődött, miközben zárta be az ajtót.

-Biciklizni akartam menni, és Heire is ráférne egy fürdetés. Meg a mamának kell segítenem befőzni.

-Pedig az unokanővérem fia pont ráért volna. – Kacsintott rám az ahjumma.

-Tudok szerezni magamnak oppát, ha akarok. – Fintorogtam.

-Tudom. De ha mégis benne lennél egy vakrandiban csak szólj, és mindent elintézek. – Mosolygott úgy, hogy az összes foga kilátszott. – Az unokaöcsém nagyon rendes fiú.

-Elhiszem, de… - Megcsörrent a mobilom. Yongi. – Mennem kell, köszönöm, hogy beengedett, viszlát! – Hajoltam meg, miközben elindultam a kocsihoz. A fülemhez emeltem a telefonom.

-Csá! – Szólt bele azonnal Yongi. – Mész boltba, vagy nekem kell?

-Megyek, menj haza segíteni a nagyinak.

-Jó van má’, megyek hazafelé, csak kerülnöm kellett. Egyébként csak ennyit akartam, csá! – Kinyomta. Bedobtam a táskámba a mobilt, aztán kikanyarodtam a parkolóból, és a bevásárlóközpont felé vettem az irányt.

~ Negyed órával később ~

-Mi kell még? A hűtőknél vagyok. – Mentem végig a sorok között a bevásárlókocsira támaszkodva. Mama sorolta a dolgokat, én meg raktam a kosárba. Attól függetlenül, hogy volt vásárolni, mint minden pénteken, azért elég sok mindent kell még vennem. De, szegényem már kissé elfelejti a dolgokat. Tuti megint a hűtőn hagyta a listát…

-Valami édességet is hozhatnál csillagom. Mondjuk fagylaltot.

-Yonginak mindegy, csak édes legyen. - Toltam a kocsit át a hűtőszekrényektől a fagyasztóládák felé. – Még valami?

-Joghurtot vettem… Talán ami neked kell még, meg a bátyádnak. Apropó Yongi mikor ér haza? – Elvettem a fülemtől a telefont, és a felvillanó képernyőn megnéztem az időt. 7:00.

-Tíz percen belül valószínűleg.

-És te?

-Hát, a kasszánál elég nagy a sor. De 25 percen belül, ha a forgalom is olyan.

-Rendben csillagom. Siess haza. Szia!

-Szia! – Tettem el a zsebembe a telefont. Kifújtam a szememből a hosszú frufrumat, aztán kivettem a hűtőládából két nagydoboz csokis fagyit mogyoródarabokkal, meg a hűtőből két tejszínhabot. A kassza felé vettem az irányt. Az újságokat lapozgattam, miközben az előttem álló három ahjumma kifizette a nagybevásárlását. Semmi érdekeset nem írtak. Bulvárhírek a Super Juniorról, meg arról, hogy az EXO valamelyik tagja megint kilépett. Pár éven belül elfogy a csapat.

Visszatettem az újságtartóra, aztán rápakoltam a futószalagra. Az órára pillantottam. Tizenöt percen belül nem érek haza az biztos. Az eladósrác bevitte a gépbe a cuccokat.

-54 von lesz. Klubbkártya?

-Van. – Nyújtottam át neki a kártyát, aztán a bankkártyámat.

-Többször is láttalak már. Ma este lesz disco a KÉK-PUB-ban. Ott leszel? - Kérdezte miközben a bankkártyám kódját írtam be.

-Sajnos nem érek rá. – Vágtam rá azonnal. Mi a fenét akar ez tőlem? Néztem a srácra. Jé, ez az a fiú, aki Bamynak szimpi volt első látásra, a múltkor.

-Akkor majd máskor. – A névkártyájára pillantottam. YooCheol. Nem lehet idősebb Yonginál. Kinyomtatta a gép a blokkot, ő meg egy tollat vett elő, és ráfirkantott valamit a hátuljára, aztán odaadta nekem. – Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! Viszlát, vagyis szia!

-Szia! – Kitoltam a kocsit az autóhoz, egy csillogó fekete Opel-hez, bepakoltam a csomagtartóba, visszavittem a bevásárlókocsit, aztán beültem a volánhoz. Az autóban fullasztó meleg uralkodott. Naná, a napon állt bő fél órát, amíg bent voltam az áruházban. Na, már biztosan nem érek haza úgy, ahogy a mamának mondtam. Kikanyarodtam a parkolóból, bekapcsoltam a légkondit, aztán kifelé vettem az irányt a városból. Nagyon fáradtnak éreztem magam, és nem akartam elaludni, így bekapcsoltam a rádiót. Valami rookie fiúcsapat száma szólt, jó kis basszussal, úgyhogy az nem hagyott elaludni.

Befordultam a parkolóba, és leparkoltam volna a szokásos helyemre, de ott egy fekete sötétített ablakú autó állt. Érdekes, lehet hogy az új lakók autója. Nem emlékszek, hogy a mama mondta volna, hogy már ma beköltöznek. Mindegy. Átmentem a parkoló másik felébe, és ott tettem le az autót, aztán kivettem a szatyrot, meg a táskámat a kocsiból, és fellifteztem. Mikor még nem volt meg a lift-sem a parkoló mindig sokat kellett lépcsőzni az útról fel a dombra, ahol a ház áll. Mama mindig emiatt panaszkodott.

A lift tükrében megnéztem magam: picit elkenődött szemfesték, kontyba fogott haj, ami még eddig nem esett szét, a ruhám tiszta. És a körmöm is csudaszép. Megigazítottam a szemfestéket, és már ki is nyílt a lift ajtaja. Fogtam a táskát, és elindultam a lépcső felé. Épp akkor jött be a kapun SanChong asszony.

-Yun, drágám, várj egy picit! – SanChong asszony két kisgyerekkel lakott itt a földszinten. A kisfia nagyon aranyos, és imád Heivel játszani. A kislány, aki a fiatalabb mindig babázik, vagy az anyukájának segít. Meg is lepődtem, hogy a kicsik nem szaladtak az ahjumma mellett. – Csak a nagymamádnak szeretnék küldeni valamit. – Turkált a táskájában. – Ezt a postás hozzánk dobta be. – Adott át egy levelet.

-Nagyon szépen köszönöm. – Hajoltam meg. - A gyerkőcök merre vannak?

-Ó, most nyaralnak Busanban a nagymamájuknál. Jövő héten kezdődik az iskola. Addig had legyenek ott.

-Igaz, igaz. Ott nagyon jó soruk lehet.

-A szüleidről van valami hír?

-New Yorkban vannak.  Múlt héten beszéltem anyuval. Szeptember végén tudnak csak hazajönni.

-Hát, Isten segítse őket! Szia drágám!

-Viszlát! – Indultam el felfelé a lépcsőn. SanChong asszony bement a lakásába, én meg felmásztam a lépcsőkön a muskátlis ajtóig, ahogy mindig is hívtuk. Mama imádja a virágokat, és kiskoromban olyan volt a lakása, mint a dzsungel. De komolyan! Azt vártam, hogy Tarzan mikor ugrik elő valamelyik nagy szobanövénye mögül.

-Megjöttem! – Léptem be az ajtón. Hei azonnal odaszaladt hozzám. Letettem a bevásárlótáskát, a levelet, meg a kistáskámat a komódra, aztán levettem a cipőmet, és megvakargattam a kutya fülét, meg a fejét. Yongi jelent meg az ajtóban. Felemelte a szatyrot.

-Mit vettél te? Köveket? – Nézett bele. – Ú, fagyizunk?!

-Beledobtam pár téglát hazafelé menet. Valamivel meg kell hajigálni a szomszéd macskáját különben elcsórja a húsokat, meg Hei kajáját. – Vontam vállat, mire röhögve mondta, hogy kicsit sem tűnök fáradtnak, mire kinyújtottam rá a nyelvét.

Kezembe vettem a kistáskámat és a levelet, felakasztottam a lakáskulcsomat, meg a kocsikulcsot, aztán bementem a nappaliba.

-Yun, de jó, hogy hazaértél! – Üdvözölt azonnal mama. Lehajoltam hozzá, hogy megölelhessen, elvégre reggel óta látott, és ilyenkor mindig nagyon ölelgetni kell engem. – Had mutassam be neked az új szomszédainkat! Képzeld, még egy virágot is hoztak! Olyan kedvesek! – Tárta a ki a karjait, és a nappaliban lévő két kanapén ücsörgő fiúkra mutatott. Bizonytalanul integettem nekik, mire ők vigyorogva visszaintegettek. Az egyik, akin sapka volt (hogy idebent minek?) kérdőn felvonta a szemöldökét. Amúgy nem értettem minek rángatja itt nekem az arcát. Totál olyan viselkedés, mint Bamy néhány fiúja az idiótább körökből.

-Yun vagyok! Sziasztok! – Szólaltam meg, mire ők is sorban bemutatkoztak. A sapkásat Jacksonnak hívják, mellette ült JaeBum aki azt kérte, hogy JB-nek hívjuk, aztán JinYoung, akinek a beceneve Junior. Velük szemben ült YoungJae, Mark, YuGyeom és egy furanevű, valami Bha-, vagy Bhuwak-valaki. Ismerős volt a neve, de nem bírtam megjegyezni. A mama megfogta a kezem, és a konyha felé kezdett húzni, hogy segítsek bevinni az ételt, és megteríteni. Letettem a konyhapultra a táskámat és a borítékot, aztán segítettem a mamának. Közben Yongi kihozta az asztalkáját, amin a repülőgép modelljeit ragasztja, meg rakja össze, és a kicsi üvegasztalka mellé rakta. Az üvegasztalka amúgy a két kanapé között szokott lenni, de a nappali közepén sok a hely, így most oda lett rakva, mellé pedig oda volt készítve egy hadseregnek is elég párna. A fiúk aztán beszélgetni kezdtek. Naná, hogy a drága tesókám nem volt hajlandó többet segíteni! Mi odakint a konyhában tálba raktuk mama művét, ami valamilyen zöldséges leves, és fűszeres csirke meg rizs. És a specialitása: a saláta. Nagyon ért a zöldségek nyelvén. A muskátlikhoz is szokott beszélni, amikor azt hiszi, hogy senki nem hallja, vagy látja.

-Ebből én is ehetek? – Néztem a leves, meg a csirkés mártást.

-Igen, mindent úgy főztem. – Pakolta ki a tányérokat a szekrényből. Aztán előszedett egy terítőt is, amit kivittem, és sikerült úgy letakarni együtt a két asztalt, mintha egy darab lett volna. Visszamentem a konyhába, és felmarkoltam az előkészített 10 tányért (uram Isten, eddig még sohasem ettünk ennyien itt minálunk!), és evőeszközöket, és kivittem a nappaliba. A fiúk megterítettek maguknak, aztán behoztuk a levest is, és leültünk a párnákra. Mindenki szedett magának, aztán enni kezdtünk.

-Mmm… Ez nagyon finom!

-Isteni!

-Nagyon ízletes!

-Ilyen jót még otthon sem ettem! – Mondták a vendégek, mire a szemem sarkából láttam, ahogy a mama elmosolyodik a kanala felett.

-Nagyon finom lett mama. – Helyeselt Yongi is, én pedig bólogattam, mert nem mertem megszólalni teli szájjal. Mert ugyan szereti, ha megdicsérik a főztjét, de teli szájjal beszélni… Ki is hajít az erkélyre, hogy gondolkozz a szabályokon!

Mindenki megette a levest, aztán rajtam volt a sor, hogy behozzam a másodikat, a csirkés szószt, meg a rizst. Ja, és persze a salátát. Kettőt fordultam, mert Yongi nem volt hajlandó felállni. Ezért amikor visszaértem vágtam neki egy grimaszt. Ezt a furanevű fiú is látta, és elvigyorodott. Mikor elpusztítottunk mindent, de komolyan, egy szem rizs nem maradt, mama bejelentette a desszertet. Most végre Yongi is hajlandó volt felállni, és kihozni a szennyes edényeket a konyhába, és kivinni a kiskanalat, és egy doboz fagyit. Én a tálkákkal egyensúlyoztam, meg a tejszínhabbal. Miután mindenki előtt ott volt a fagyi beszélgetni kezdtünk.

-És mivel foglalkoztok? – Érdeklődött a mama. A fiúk összenéztek, aztán az egyikre-valami J betűs neve van… UH, JB? vagy Jr?-re néztek, és ő volt az, aki válaszolt a mamának.

-Egy idolcsapat vagyunk.

-Ó, tényleg? – Csillant fel mama szeme. Az a vicces, hogy még ha titokban is akarta tartani (de persze kiderült), szerette a mostani zenéket, és szégyenszemre jobban ismerte a mostani zeneipart mint én vagy Yongi. Ami amúgy Bamy szerint egyrészt ciki, másrészt tök vicces. – És mi a nevetek?

-A GOT7 vagyunk.

-Hm, hm… Igen, hallottam már rólatok. – A fiúk meglepetten összenéztek. Aztán rám.

-Ne gondoljatok olyat Yunahról! Ő egy átlagos kiscsaj, aki suliba jár, meg dolgozik, de nem hallgat nagyon zenét, és nem ismer semmilyen együttest. – Nevetett fel Yongi.

-Yongi meg egy átlagos csávó, aki amikor csak teheti a kedvenc kishúga agyát húzza a hülyeségeivel, vagy szöszöl a repülőivel, vagy a kalandparkban mutogatja az izomzatát a gyanútlan, és szerencsétlen kiscsajoknak. – Nyújtottam ki a nyelvem rá.

-Elég legyen! – Legyintette meg a másik oldalán ülő Yongit a mama. – A lakással kapcsolatos dolgaitokról kell még beszélnünk. A kukás keddenként jön. – Erre az összes srác YuGyeomra nézett, aki morcosan a fagyiját nézegette. Szegény gyerek! – Este 10 után nem szabad hangoskodni, mert kisgyerekek is laknak itt, és ha zaj miatt felébrednek, engem szidnak majd le. A postás minden nap jár, de a maneggerük azt mondta, hogy az összes levél hozzánk, a mi ajtónk címére fog jönni, hogy az őrült fanok ne találjanak meg titeket.

-Hacsak Hei meg nem eszi a levelet, akkor épségben megkapjátok. – Kuncogott Yongi, mire a mama a vállára csapott.

-Hei jól meg van nevelve, nem eszi meg a postát. És még nem is tudom mi van… Hm…

-A hátsó udvar? – Segítettem ki, miközben a kiskanalammal piszkáltam az olvadozó fagyit.

-Ja, igen. A hátsó udvaron van focipálya, röplabdapálya. Mindent használjatok nyugodtan, csak ha fociztok az ablakokra vigyázzatok! A kis erdő pedig már egy kalandpark területe, az le is van választva kerítéssel. – Csettintett a nyelvével. Aztán újra rám nézett. - Mi nem volt még?

-Tárolók?

-Ó, persze. Köszönöm csillagom! – Simogatta meg a hátamat. Yongi erre fancsali képet vágott, mire nevethetnékem támadt. - Vannak kerti szerszámoknak készült tárolók a földszinten, de bármit lehet ott tartani. Biciklit, motort, egyebek. Állatotok van? Kutya vagy macska?

-Van egy cicám, de ő nem nagyon jött ki eddig lakásból.

-Én egész nap itthon vagyok, úgyhogy én szoktam etetni a szomszéd hörcsögeit is, amikor nyaralnak. Ha átkopogtok, vagy hagytok egy cetlit az ajtón, hogy etessem meg, és itt meg ott van a táp, vagy amit kell neki adni, akkor adok neki.

-Kulcsok. – Kotyogta közbe Yongi. Aztán rám nézett azzal az „én is tudok ám valamit” tekintettel.

-Ja, igen. Ezt is majdnem elfelejtettem. Minden lakáshoz van kulcsom. Nem fogok bemenni, hacsak meg nem kértek valamire, de volt már több baleset is abból, hogy nem tudtunk időben bejutni egy lakásba, ezért biztonság kedvéért van minden lakáshoz kulcsom. Ha valami történik akkor biztosan telefonálok. Apropó telefonszám. Minimum hármotoktól!

-Minek annyi? – Kerekedett el Yongi szeme.

-Ismerem a tizen és huszonéves fiúkat és férfiakat… - Nézett Yongira, aki azonnal behúzta a nyakát. - Amikor el akarom őket érni folyton foglaltat ír ki, vagy nem veszik fel. Úgyhogy minimum három. – Végül lediktálták Mark, a legidősebb tag, JB a leader, és YoungJae telefonszámát.

-Ha mi nem vesszük fel, akkor YoungJae biztosan, ő úgy is mindig a telefonján lóg. – Tette el Mark a telefonját.

-Remek. Akkor azt hiszem megvagyunk. Valami óhaly-sóhaly? – A fiúk újra összenéztek, mindegyik a vállát vonogatta.

-Van a közelben buszmegálló? – Bökte ki végül a furanevű.

-A garázstól kissé felfelé az úton. A belváros felé megy, az egyik nagy pályaudvarra, a gyerekek is azzal jártak jó sokáig iskolába.

-Hétvégén fél, hétköznap negyedóránként jár. – Egészítettem ki. – De nem hiszem, hogy nektek jó lenne. Mármint nem kis feltűnést keltenétek annyi biztos.

-Igen, az biztos. És nagyobb szupermarketek?

-Negyed óra autóval a legközelebbi. Itt csak egy kisebb boltocska van, meg péntek délután piac. – Kicsit hallgattunk, aztán Jackson feltápászkodott, mire a többiek is szedelőzködni kezdetek.

-Nagyon szépen köszönjük ezt a finom vacsorát, szerintem már nagyon régen ettünk ilyen finomat. – Hajoltak meg szép sorban.

-Eddig, ahol laktunk, sohasem fogadtak minket ilyen szívesen. Nagyon szépen köszönjük.

-Ha bármi probléma van, szóljatok csak nyugodtan. Fél 8-kor kelek, és napirendszerűen 10-kor fekszek le.

-Nagyon köszönjük még egyszer. – Álltak már az ajtóban. – Jóéjszakát, szép álmokat!

-Jóéjt nektek is! – Intettem nekik, aztán becsuktam az ajtót. Mama elment fürdeni, addig Yongi visszarendezte a nappalit, aztán volt olyan kedves, és aranyos, hogy kihozta a konyhába a kistányérokat, meg a kanalakat.

-Köszi. – Kezdtem el engedni a forró vizet a tányérokra. - Milyen napod volt?

-Átlagos. Nem voltak olyan sokan, de az is elég volt. Két kislányt kellett leszednem úgy 10 méter magasból. Neked?

-Bamy kifestette a körmömet, erre most mosogatnom kell. – Utaltam arra, hogy ma ő lenne a soros.

-Van gumikesztyű. – Vont vállat, aztán elvigyorodott.

-Akkor legalább törölgess. – Rúgtam be az orra előtt az ajtót. Nem ússza meg munka nélkül.

-Jó. – Adta meg magát. Sorban adtam neki a tányérokat, ő meg eltörölgette, aztán berakta a szekrénybe, a helyükre.

-Mi a véleményed az új szomszédokról? – Kérdezte, úgy a második tányér után.

-Rendesnek tűnnek. Meg jó fejnek. És furák is. – Nyomtam a kezébe a következő tányért.

-Semmi első látásra szerelem? – Kapott a szívéhez eljátszva a nagy drámát.

-Nem. Bamy viszont még mindig szívesen járna veled.

-Hagyj már a barátnőddel! Négy éve ezzel zaklatsz!

-Örülj már neki! Végre valaki értékeli, hogy hogy nézel ki.

-Tudom, hogy jó pasi vagyok…

-Meg szerény is.

-Az a legfőképp, de a barátnőddel nem akarok kavarni. Úgyis lecserélne.

-Ohó! Na mi van? Be vagy rezelve egy kapcsolattól? Hozom a telefonom, és felveszem! – Indultam volna el az ajtóhoz, de persze visszarángatott a mosogatóhoz.

-Úgy értettem, hogy lecserélném.

-Aha, én is ezt mondanám. – Bólogattam nagyokat. Elmostam az utolsó kanalat is, aztán elkezdte, kiengedni a vizet. Yongi kiterítette a konyharuhát a radiátorra, aztán kifelé indult a konyhából. – Holnap bármit csinálsz te mosogatsz! – Szóltam utána. Erre morgott valamit, aztán eltűnt a szobájában.

Kiöblítettem a mosogatót, aztán letöröltem a csöpögtetős részét, aztán kinyomtam a szivacsból a vizet. Hallottam, ahogy bejön a konyhába a mama. Lehúzott magához egy jóéjt puszira, aztán megköszönte, hogy elmosogattam (mint mindig ha megcsináltam Yongi helyett), és elment lefeküdni. Yongi előtt elfoglaltam a fürdőt, aztán bebújtam az ágyamba, és lekapcsoltam a lámpát. Kicsit még gondolkodtam a mai napon, meg azon az egyenruhán, amit ki kell majd mosnom holnap, aztán kikapcsolt az agyam.

Rokie=újonc