Chapter 49.

GOT7 Fanfic

Chapter 49.

BamBam

-Yonga... Bae Yoong Nam... Az ikertestvérem volt. - Suttogta.

Azt hittem, hogy rosszul hallok. Csak pislogtam, és csak pislogtam...

Elhúztam a lány hátáról a kezem, és szembe fordítottam magammal vékony testét.

Az arca teljesen komoly volt, tincsei a homlokába lógtak, alattuk, a gyönyörű, fekete szemeiben könnyek csillogtak.

-Az ikertestvéred? - Kérdeztem vissza.

Lassan bólintott egyet, miközben a haja még inkább az arca elé hullott.

-Egypetéjű ikrek voltunk. - Nyelte le a könnyeit.

-Az ikertestvére. - Motyogtam magam elé, és úgy éreztem kiürül a fejem. Egy gondolat lebegett bennem: Yonga Yun ikertestvére.

-Azt hittem idősebb volt nálam, és nem csak néhány perccel. - Suttogta, majd kézfejével megtörölte a szemeit. - Én sem tudtam róla.

Bambán néztem az arcára, miközben visszaidéztem a kislányt, hat éves koromból.

Lejátszódtak előttem az emlékfoszlányaim Yongával kapcsolatban, majd az a kép jelent meg előttem, ami Yunt 7-8 évesen örökítette meg.

Yongitól kértem el nemrégiben egy fotót... Nagy volt a hasonlóság, de nem értettem...

Komolyan az ikertestvére miatt van ennyire rosszban az anyukájával?

Oké, tudom, hogy egy balesetben meghalt a nővére, aki a szeretett gyermek volt, és emiatt megutálta az anya a gyerekét. Akiről most már tudjuk, hogy majdnem százszázalékosan hasonlított külsőleg a nővérére, aki csak néhány perccel volt idősebb nála. Olyan, mintha a gonosz mostoha kitagadta volna a gyerekét. De ez nem mostoha, hanem a saját anyja.

Kész káosz! A gyerekeket nem szeretni kell? Hiszen azért szülő, a szülő, hogy szeresse a gyerekét! Vagy ez csak nálunk szokás? A Bae családban nem?

Ahogy érzékeltem Dae néni nagyon szereti (még mindezek ellenére is) a fiát, Yun apját. Lehet, csak az anya a kivétel a családban? Arra nem gondolnak ilyenkor, hogy milyen nehéz a gyereknek? Szembesülni azzal, hogy babakora óta hazudtak neki. Az "én sem tudtam róla" mondat márpedig arról tanúskodik, hogy az egész most lett rázúdítva.

-Biztos nehéz erről beszélned. - Szólaltam meg kis idő múlva, miután végigpörgettem az agyamban a "nem érdemled meg ezt a szörnyű anyát" dolgokat.

Kisimítottam a homlokából a puha tincseit, és óvatosan a füle mögé tűrtem őket. A kézfejét simogatva próbáltam erőt önteni belé, amit egy szomorú mosollyal fogadott, és némi szipogással.

Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki azzal, hogy el kelljen mondania amit megtudott, bár szerettem volna tudni én is... Hiszen ismertem Yongát (nem úgy mint ő), és része volt, igaz, csak pár napig, az életemnek. De nem mertem rákérdezni, nem akartam, hogy még jobban fájjon neki. Így is túl sok fájdalmat kapott, túl sok tüskét.

Óvatosan a homlokának döntöttem a sajátomat, és úgy simogattam tovább a kézfejét. Lassan a szemébe néztem, és azonnal elvesztem a fekete, szomorú mélységben.

-Muszáj valakinek elmondanom. - Csordult ki egy könnycsepp a szeme sarkából. - Különben felemészt belülről...

Még jobban magamhoz húztam, és átkaroltam a derekát. A hátát simogattam, próbáltam belé erőt önteni, és vártam, hogy összeszedje magát, és kimondja; vagy letegyen az ötletéről, és ne okozzon magának még több sebet.

Állítólag a lányoknak ki kell beszélniük magukat, és sokkal jobban lesznek. Yunnál ez eddig bevált. Reméltem, ha elmondja, ami a lelkét nyomja, együtt tudjuk cipelni tovább, de legfőképp azt szeretném, ha ő megkönnyebbülne.

-Azt már elmondtam neked, hogy az anyám miatta nem szeret. - Kezdte motyogva. Minden érzékszervemmel rá figyeltem, így az elhalóan halk hangját is hallottam. - De most már én sem tudom biztosan, mit higgyek. - Mondta a vállamba. A fejének döntöttem a sajátomat, és csak ölelgettem.

Vártam, hátha a fájdalma átvándorol belém. Hátha megnyugszik, és kijelenti, hogy csak egy rémálma volt az egész (bár erre volt a legkevesebb esély).

El akartam venni tőle a fájdalmat, hogy ne szenvedjen. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Szerettem volna én szenvedni, ha az az azt jelenti, hogy Yun boldog.

-Yonga anya nevét kapta, ezért hasonlít ennyire a nevünk. Vagyis gondolom, és mama így mondta. Meg azért, mert ikertestvérek voltunk... - Szólalt meg kis idő múlva, kissé tétovázva. - Rosszul érzem magam amiért nem emlékszek rá. A testvéremre kellene, nem? - Dorgálta meg magát. - Még akkor is, ha eleinte a létezéséről sem tudtam. Pedig hat évesek voltunk, amikor... - Halkult el a hangja.

A haját kezdtem simogatni, és éreztem, ahogy a könnyei áztatják az iskolai egyenruhám, és az ingem.

-Van boldog része is a történetnek? - Szólaltam meg, miután sokat gondolkodtam ezen a rövidke kérdésen. Komolyan, ennyit még azon sem agyaltam, hogy feladjam a gyerekkoromat az énekesi karrieremért, vagy hogy el merjem-e mondani neki, hogy mit érzek iránta.

Bíztam benne, hogy ha arra vissza tud emlékezni, akár egy apró, icike-picike boldog mozzanatra, akkor talán kevésbé lesz szörnyű a szemében ez az emlék. Vagy ez a tudat, amivel együtt kell élnie élete végéig.

-Nem igazán... - Nyelt egyet. Éreztem, hogy a sírást próbálja visszafogni. - Talán csak annyi, hogy Hei anyukája, Heyda megmenekült. - Szipogott egyet. - Ő volt az a nagy fehér kutya, akivel játszhattatok. Egy másik repülőn volt, az államok felé vitték anyámék, amikor történt a katasztrófa. A kutya és a szüleim megmenekültek. - Motyogta. - Bár nem tudom kell-e ennek örülnöm. Talán csak Hei miatt.

-Az a repülőkatasztrófa... - Suttogtam, leragadva annál az egy szónál. - Úgy tizennégy éve? - Gondolkodtam, mert beugrott, hogy rengeteget beszéltek valamikor régebben erről a hírekben. Amikor még kicsi voltam, és anya mindig elkapcsolta a híradót, hogy valami vicces rajzfilmet nézzek a gyilkosságok, a rendőrségi hírek, a 'kisállat született az állatkertben', a celeb és bulvárpletykák, és politikai húzások/kampányok helyett.

-Tizenhárom. - Motyogta a lány, helyesbítve a tippelésem.

-Itt, Jeonju mellett? - Emlékeztem vissza. Dél-Koreában, a tengerparthoz közel történt.

A lány szipogott, majd egy halk "igen"-t hallottam. - Thaiföldön is több hónapig benne volt a hírekben. Csak azért emlékszek rá. - Motyogtam, és átöleltem a lány vállát. - És azon a repülőn volt..... Yonga...? - Suttogtam. A kérdés egy darabig a levegőben függött, majd Yun, éreztem, ahogy minden erejét összegyűjtve, nagy levegőt vett, és beszélni kezdett.

-És a thai nagymamánk. - Tette hozzá elcsukló hangon a lány. - Mindketten életüket vesztették. - Nyelt újra, majd folytatta. - Emlékszek, hogy kimennünk a reptérre aznap, amikor oda kellett volna érniük, és hogy bemondtak valamit, és mama sírt, papa pedig átkarolt minket. Aznap este a szüleim eljöttek hozzánk, és kijelentették, hogy Yongival kiköltöznek Amerikába. Utána nap megkérdeztem papát, mi történt, de csak annyit tudtam belőle kihúzni, hogy volt valaki a repülőn, akit mama szeretett. - Szipogott. - Most már értem mi miért történt... - Suttogta. - Utána soha többet nem mertem előhozakodni a kérdéseimmel, mert mindig elzárkóztak előlem, és szomorúak lettek. - A hangja elhalt, éreztem, hogy sír.

Elhúzódtam tőle, és próbáltam letörölni a könnyeit az arcáról, de azok vékony ezüst csíkot húzva az arcán, az ingemre, és az ő blúzára potyogtak. Újra átöleltem a lányt, ő pedig a mellkasomba temette az arcát. Rázta a zokogás, én meg simogattam a hátát, kissé ringattam magunkat, és próbáltam megnyugtatni.

Sokáig sírt, majd elcsendesedett. A lélegzése egyenletessé vált, már nem szorította annyira a hátamon az ingemet kis kezeivel.

Óvatosan az ölembe vettem, majd átvittem a szobába, és letettem az ágyra. Sírástól vörös szemeit lehunyva aludt, de a szeme sarkából még mindig folytak a könnyek.

Egy zsebkendővel óvatosan felitattam a könnycseppjeit, majd betakargattam.

Mellé dőltem le, és átkarolva őt, a hátát simogattam.

A blúza alól kiesett a nyaklánca, amelyen függött a tőlem kapott gyűrűje, a kis kutyamedál, és a kis mestermű kulcsocska. Ujjaim között forgattam a kulcsot, majd a gyűrűt kezdtem piszkálni. Minden kis repedést, mintát ismertem rajta. Az volt az első gyűrű, amit Koreába jövetelem után vettem.

Szerettem volna annak adni, akit igazán szeretek, és akkor megígértem magamnak, hogy védelmezni fogom azt, akié majd lesz a gyűrű (amolyan hős lovag módra, bár a tizenhárom éves önnmagam elég furcsa volt, úgyhogy van még pár ilyen ígéretem saját magamnak).

Yunt meg akartam védeni az ilyen ronda, és kegyetlen dolgoktól, mint az éveken, sőt fél életen át tartó hazugságoktól, a családi problémáktól, a fájdalmaktól...

De az élet nem így rendezte azt a filmet, amit velünk forgat.

"Vedd fel a csuklyát, mert felismernek, és visszarángatnak a palotába. Ha két országnyi távolság választ el minket egymástól nem tudok rád vigyázni. Ha pedig történne veled valami sohasem bocsátanám meg magamnak. Vigyázni akarok rád, és boldognak akarlak látni. Ha elveszel veled veszek el én is. Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi bolondságot!" - Jutott eszembe a kedvenc részem a szövegkönyvből. A színdarab... ott minden olyan tökéletes.

Ha a tetteim alapján akarnának kitüntetni,  valahol a középkori Európában... Biztos nem kapnék semmilyen díjat. Elég szörnyű lovag lennék...

Kezembe vettem a telefonom, majd rákerestem a lány által említett adatokra.

Az első találat már érdekes, és egyben szörnyű dolgokról magyarázott:

2003. Október 9-én, a Bangkokból Incheonba tartó THIB9076 járat, 10 000 méter magasban hatalmas viharba keveredett, és negyed órára eltűnt az incheoni földi központ radarjairól.  Mire a légitársaság munkatársai fel tudták venni a kapcsolatot a repülőgéppel, a pilóták már elvesztették az irányítást a meghibásodott műszerek miatt a repülőgép felett.

A járat 14 óra 4 perckor zuhanni kezdett, majd 14 óra 6 perckor becsapódott a Kjag-öböl vizébe, Jeonju partjai mellett. A katasztrófában 1200 utas, valamit 6 személyzeti tag vesztette életét, túlélők nincsenek.

2003. Október 10-én kezdték meg a roncsok kiemelését, és az érintett partszakasz takarítását. A roncsok kiemelése, és átvizsgálása után kiderült, hogy a katasztrófa a vihar okozta külső felszíni sérülés, valamint egy előreláthatatlan rendszerhiba miatt következett be. A fekete dobozban lévő adatok szerint nem a pilóták hibájából adódott a katasztrófa. A bangkoki és incheoni légitársaság, valamint Thaiföld és Dél-Korea miniszterelnöke mély együttérzéséről biztosította az elhunytak hozzátartozóit. Továbbá új törvényt hoztak Thaiföldön, mely szerint a légitársaságoknak ezután még nagyobb odafigyeléssel kell átvizsgálni, és javítani a repülőgépeket, és az időjárás változásait is nagyobb figyelemmel kell kísérniük.

Minden hírlapkiadó fekete címlappal emlékezik meg az elhunytakról, valamint a közintézményekre fekete zászló kerül kitűzésre.

Leengedtem a telefonom, majd a mellettem szuszogó lányra néztem.

Tizenhárom évvel ezelőtti hatalmas baleset Jeonju mellett....

A lány nyugodt arcát, kissé kipirosodott, lehunyt szemeit bámultam, simogatva a hátát.

Közben azon gondolkodtam, amit mondott.

Yunnak valamivel hosszabb volt a haja kicsiként, és soha nem járt külföldön, de ez mellékes.

Még a becenevük is hasonlít: Yongi, Yonga, és Yun, a három testvér.

A szerelmem kissé kilóg a sorból, de ezek szerint a két "szeretett" gyermek hasonló becenévben részesült.

Yonga, a kis, fekete hajú lányka, fiús játékokkal, tökéletes thai nyelvtudással... Stimmel a szomszéd nagymama, az édesanya anyja. Így utólagosan, mintha egy kerítésen keresztüli anya-szomszéd néni beszélgetés alkalmával (amit persze a homokozóból hallottam, kiszűrve a számomra fontos információkat a "mit fogok főzni, hogy vannak a gyerekek, mi történt a piacon és a nyugdíjas klubban" elképesztően tág fogalmú témák közül) a nagymama mintha említette volna a modell lányát... Ezzel is minden rendben, hiszen Yun elmondása szerint az anyja modellkedett, nem mellesleg thai származású, a nagymamája meg Thaiföldön élt.

Következő tény: Yonga főként fiús játékokat szeretett. Ez talán Yongi miatt lehetett. Ha egy háztartásban éltek, márpedig a lány szerint a bátyja csak évekkel később költözött oda hozzájuk Amerikából visszatérve, akkor sokat játszhattak együtt.

Aztán, ott van még a nagy fehér kutya: Heyda. Hei felmenője, vagy ki, aki megmenekült, mert egy másik repülőn volt, amin a szülőkkel utazott Amerikába. Igen, lehetséges.

Kiköpött mása a két lány egymásnak, összehasonlítva a Yongitól kapott képpel, teljesen érthető, hogy anya miért hitte Yunra, hogy ő Yonga. Yonga az ikertestvére volt. Sőt, egypetéjűek voltak. Akkor még nagyobb lehetett a hasonlóság köztük. Igen, ez érthető.

-Milyen meglepetést tartogatsz még számomra? - Simítottam végig a mellettem fekvő lány arcán. Egy csókot nyomtam a homlokára, majd közelebb húzódva hozzá, egy részt lenyúlva a takarójából, átkarolva őt, hunytam le a szemem.

Mi lett volna, ha Yonga és a nagymama mégsem halt volna meg? A család akkor is külföldre költözött volna? Esetleg Yunnal is találkozhattam volna kiskoromban? Túl sok a volna....

Yun elmondta a problémáját, ami miatt nem tudott pihenni, és amin járt az agya.

Még azt az egy dolgot kellett megbeszélnünk, ami miatt egy szemhunyásnyit sem aludtam előző éjjel.

Chapter 48.

GOT7 Fanfic

Chapter 48.

Yun

Bámultam a sötét plafont, miközben Hei szuszogását hallgattam.

Egyszerűen képtelen voltam aludni, annyi gondolat zúgott az agyamban.

Miután BamBam elrohant mama könnyek között, elcsukló hangon mesélt el néhány dolgot a gyerekkoromról, amikről tizennyolc-kilenc éven át semmit nem tudtam. Kavarogtak a gondolataim, és bármikor lehunytam a szemem egy gyerekkori emlékkép ugrott be. Örültem, hogy a nagyszüleim megkíméltek a rideg valóságtól kiskoromban, másrészt viszont rosszul esett, hogy ilyenkor lettem tájékoztatva azokról a dolgokról, és hogy pici koromban annyi “védelmező” hazugságot hallottam... Rosszul esett, hogy nem mondták el. Tudom, a saját érdekemben volt, és mindenki tévedhet...

Nem mellesleg aggasztott BamBam hirtelen távozása is, még az után is, hogy felvette a telefont...

Sóhajtva ültem fel az ágyban, hogy megnézzem az időt. Hajnali hármat mutatott az óra.

Sóhajtva visszadőltem a párnáim közé, és folytattam a ‘továbbra is szenvedek, hogy el bírjak aludni’ elfoglaltságomat.

Végül olyan fél öt körül nyomott el az álom.

Reggel mama keltett, hogy a telefonom már négy perce csörög. A kijelzőre pillantva azonnal rájöttem, hogy késésben vagyok, így amennyire a rossz lábam engedte magamra kaptam a kikészített iskolai egyenruhámat, majd fél perces mosakodás, fésülködés és sminkelés után sietve kaptattam lefelé a lépcsőkön.

Bamy dudált egyet, amikor meglátott, majd mire odaértem már ki is nyitotta az anyósülés ajtaját. Gyorsan bepattantam, és már indultunk is.

-Meg vagyok lepve, hogy nem keltél fel időben. - Szorongatta a kormányt drága barátnőm.

-Rosszul aludtam. - Motyogtam, miközben összefogtam kontyba a hajam.

-Sinno is rosszul aludt... - Pillantott felém. - Lehet valami időjárás változás van, vagy volt.

-Az agyam nem akart leállni. - Néztem meg a tükörben az elkészült hajam. - Amiatt aludtam el későn.

-És szabad tudni min gondolkodott a kedves művésznő? - Fordult néhány pillanatra felém az egyik piros lámpánál.

-Mama tegnap este elmondott néhány dolgot. - Sóhajtottam. - És BamBamnek is el kellett rohannia a kiadóba.

-És minden rendben van? - Pillantott felém aggódva.

-Itt a “fogjuk rá” a legjobb válasz, vagyis úgy érzem. - Suttogtam magam elé. - Még nem dolgoztam fel teljesen az információkat. Még szükségem van egy kis időre.

-Oh, akkor majd szólj, ha szükséged van rám. - Paskolta meg a vállam.

Még épp csengetés előtt értünk fel a terembe, igaz, majd belehaltam a lábamba nyilalló fájdalomba. Szinte leestem a helyemre, BamBam, aki odajött üdvözölni, utánam kapott, és végül az ő segítségével sikerült leülnöm. Bamy helyét elfoglalva odaült mellém, és a kezemet szorongatva várta, amíg kipihenem magam.

-Nem kellett volna ennyire sietned. - Szidott le, és kihallottam a hangjából az aggódást.

-Nincs kifogásom. - Motyogtam, majd ledőltem az asztalra.

-Ha fáradt vagy az évzárón aludhatsz. - Simogatta meg a hátam kis idő múlva. - Nem lehet belőle semmi baj.

-Mi volt ami miatt tegnap rohannod kellett? - Motyogtam, miközben felnyitottam a szemem, és a mellettem ülő fiúra néztem.

-Tegnap készült egy kép. - Sóhajtott, majd grimaszba húzta egy pillanatra a száját. - És felkerült az Internetre. De reméljük nem lesz botrány... A főnök elég bizakodó volt, hogy nem lesz belőle semmi.

-Mi? - Tápászkodtam fel a padról, és a mellettem ülőre néztem. - Mikor, és hol?

BamBam előkotorta a telefonját, majd az üzenetek között kikeresett egyet, aztán felém mutatta.

Egy kép volt, a suli tornatermében készült, valószínűleg az évzáró próbáján, amin a fiú vállának dőltem. A képen éppen elbóbiskolhattam. Alatta egy elég egyértelmű “A KIADÓBA AZONNAL!” üzenet volt.

-És mit mondtak rá? - Adtam vissza a telefonját.

Összefonta az ujjainkat, aztán egy mély sóhaj után komolyan nézett a szemembe.

-Állítólag a rajongók lenyelik majd, mivel osztálytársak vagyunk. És a főnök nem tud rólunk. Azt mondta a magánéletben elmehetünk egy bizonyos szintig. A húgomra is féltékenyek az IGOT7-k, mert a húgom. Ez alapján aki ránk mer nézni már azt is börtönbe kell csukni. - Nevetett fel erőltetetten kissé. - De reméljük nem lesz belőle nagy baj. - Sóhajtott.

-Akkor még jobban kell figyelnünk? - Döntöttem a mellkasának a fejem. Hallottam az egyenletes szívverését, és a lélegzését.

-Annyira mint eddig is biztosan. - Dünnyögte. - Nem aludtál rendesen az éjjel? - Húzta ki a tenyeremből, majd megéreztem ujjait a hátamon.

-Túl sok minden kavargott a fejemben. - Motyogtam, mire simogatni kezdte a hátam.

-Tudom milyen érzés. - Mormogta. - Valahogy én is így éreztem magam.

-Mama elmesélt néhány dolgot. - Suttogtam. Azt hittem nem is hallotta a nagy zajban, amit a többiek csaptak. - Mesélt a kiskoromról. - Emeltem fel a fejem.

-Kedveseim! - Lépett be Lee Hwa Young tanárnő a terembe, mire mindenki a saját padja felé vette az irányt.

BamBam feltápászkodott mellőlem, és egy kis mosoly kíséretében átadta a helyét Bamynak.

-Majd szólok, ha valami fontos lesz. Addig aludj, jó? - Bökött oldalba aggódva a barátnőm.

Lehajtottam a fejem a padra, és szinte azonnal félálomba kerültem. A szervezetem nem szokott hozzá ilyen kevés alváshoz.

Végül Bamy rázott fel.

-Mennünk kell a tesi terembe. - Rángatta meg a vállam, mire felemeltem a fejem a padról. - Mindjárt kezdődik az évzáró.

-A többiek? - Néztem körbe kissé kótyagos fejjel, miközben kifelé indultunk a teremből.

-Már előre mentek. - Sétált mellettem lassan a világosbarna hajú lány.

-És BamBam nem várt meg? - Néztem rá értetlenül.

-Valaki felhívta, így az óra feléről ki kellett mennie. Azóta nem láttuk. - Vont vállat. Majd megnyugtatásképp hozzátette. - De YuGyeom azt mondta nem lehet semmi baj.

-Ajánlom is. - Motyogtam magam elé, majd a lépcsőhöz érve a korlátra támaszkodva indultam lefelé.

-Ami a tegnapot illeti... - Kezdte a mellettem sétáló elgondolkodva.

-Igen? - Fordultam felé menet közben.

-Láttam egy képet. - Folytatta bizonytalanul. - Tudod, hogy mindenki az ismerősöm, aki ide jár, így én is láttam. - Magyarázta. - Valamelyik alsós tette ki a falára. BamBammel vagytok rajta. - Nézett rám, miközben lassan szedte a fokokat, hogy ne maradjak le tőle.

-Ó, hogy az a kép. - Sóhajtottam. - Igen, tudok róla. Lehet azért keresték most is. - Bólintottam magamnak.

-Nem lesz belőle semmi probléma? - Pillantott rám aggódva. - Nem akarom, hogy a legjobb barátnőmet őrült GOT7 rajongók kergessék! - Lökte meg a vállam egy kicsit.

-Még nem tudom. De BamBam azt mondta nem lehet túl nagy dolog. - Sóhajtottam. - Elvégre is osztálytársak vagyunk.

-Igaz. Színházban is együtt szerepeltetek. Egy ideig. - Tette hozzá, mikor ránéztem. - Filmet is forgattunk...

-Ami nem került nyilvánosságra.

-Igen, de attól még láthattak minket bármikor. - Igazította meg a haját. - Most, hogy itt tartunk meg vagyok lepődve azon, hogy senki nem rohanta le őket az utcán, a tengerparton, itt a suliban... Vagy a szórakozóhelyen. És a pizzériában sem. - Gondolkodott el.

-Olyankor mindenki suliban volt, mikor forgattunk. A Kék-pubban meg annyira villogtak a fények, hogy képtelenség lett volna bárkit is felismerni. - Néztem Bamyra. - Még Eda fejét sem láttam, mikor a tömegbe ráncigáltak. Pedig tudod, hogy a magassága alapján mindenhol megtaláljuk.

-Meggyőztél. - Vont vállat, majd elindult a hátsó ajtó felé.

A telefonom csipogott a zsebemben, így a mankókat egyik kezembe tettem, a másikkal meg előkotortam a telefont.

BamBam: a tegnapi kép miatt nem ülhetek melléd. sajnálom. ThreeS foglalt nektek helyet a legszélére. BB

Bamy felé mutattam az üzenetet, mire a száját elhúzva sóhajtott egyet.

-Nem tudom mi baja van veletek a rajongóknak. Szerintem szép pár vagytok.

-Csak meg akarjuk előzni a bajt. - Tettem el a mobilt.

-Annyira rosszul hangzik. Tuti nem  bírnám ki, ha nem Sinno ülne mellettem. - Ingatta a fejét.

Kinyitotta a hátsó ajtaját a tornateremnek, és tartotta, míg beszenvedtem magam rajta a mankókkal. Kilencedik óta mindig ide ültettek bennünket az ünnepségek alkalmával, így olyan törzshelyük lett ez, mint a büfé melletti asztalunk.

Felmásztunk a lelátó legfelső sorába, majd leültünk a legszélére. Egyik oldalamon Bamy ült, a másikon már a korlát foglalt helyet. A barátnőm üdvözölte a mellette helyet foglaló ThreeSt, én pedig az alattunk ülő alsóbb éveseken futtattam végig a tekintetem.

Valamelyik ezek közül nagyon kiszúrt velünk. - Bámultam a színpadon elhelyezkedő diákokra.

A korlátra támaszkodva kicsit előrehajoltam, hogy láthassam hol ül BamBam. Az osztály túloldalán foglalt helyet, és valamiről éppen nagyon tárgyalt YuGyeommal. Sóhajtva visszahúzódtam a helyemre, és a korlátnak döntve a fejem bámultam a fekete színpadot.

"A nővéred a szüleiddel szemben mindig akaratos volt, de papával tudott nagyon kedves is lenni. Szerette a süteményeket, de ki nem állhatta a tejszínhabot. Sokszor én hoztam el őt az óvodából, amikor érted papa ment, mert édesapádék nem értek rá. Annyira hasonlítottatok. "

Két kép jelent meg előttem: az egyiken én voltam, a másikon a nővérem. Mama nem írta rá a hátuljára melyik melyikünk, de azonnal felismertem magam. Emlékeztem arra a kis kockás ruhácskámra, amit papától kaptam születésnapomra.

A telefonom, amit a  kezemben forgattam rezegni kezdett.

bam@bamgot7: min gondolkodsz ennyire?

Előrehajoltam, hogy lássam a fiút. Mikor összeakadt a tekintetünk elmosolyodott.

Az igazgató éppen ezt a pillanatot választotta, hogy felállítson minket, így kénytelenek voltunk abbahagyni egymás bámulását, és feltápászkodni a helyünkről.

Miután a diri elmondta a beszédét leülhettünk.

yun@baeyoungnam: csak az jár a fejemben amit mama tegnap mesélt.

Leengedtem a telefont, nem számítottam arra, hogy pár másodpercen belül érkezik a válasz.

bam@bamgot7: nagyon megrázott?

yun@baeyoungnam: nem tudom mit kellene erre reagálnom. az igen talán kevés ezt az érzést kifejezni

bam@bamgot7: akkor inkább megpróbállak felvidítani

Azt hiszem a szemeim kissé kikerekedhettek, miközben olvastam az üzenetét. Több dolog is átfutott az agyamon, de a legtöbben valami hangoskodó, kínos dolog szerepelt, így gyorsan választoltam neki.

yun@baeyoungnam: ha bármi hülyeséget mersz csinálni...

bam@bamgot7: Park Jin Young PD-nim találkozni akar veled.

Nos, ez volt az a pillanat, amikor még jobban kikerekedtek a szemeim. Előre hajoltam, hogy lássam a fiú arcát. Mikor megláttam azt a kis mosolyt az arcán én is elmosolyodtam.

yun@baeyoungnam: most csak viccelsz, ugye?

bam@bamgot7: nem komolyan. tegnap mondta. JB hyung is tudja bizonyítani.

yun@baeyoungnam: és mit akar tőlem a főnököd?

bam@bamgot7: látta a filmünket, és a színházban is az előadást. tehetségesnek tart, és szeretne találkozni veled.

yun@baeyoungnam: tényleg?

bam@bamgot7: ennyit mondott. azon agyaltam tegnap éjjel, hogy vajon fel akar-e venni téged is a kiadóhoz. sok színész tevékenykedik így. bár a szavai között volt "egy le kéne szerződtetni" kifejezés is.

yun@baeyoungnam: nem miattunk, vagy a fotó miatt?

bam@bamgot7: ő nem tud rólunk. azt hiszi hogy csak osztálytársak vagyunk.

yun@baeyoungnam: és a fotó?

bam@bamgot7: azt mondta megtörtént véletlen. de tényleg kimondta a "szerződés" szót. és kérte, hogy szervezzek össze egy találkozót.

yun@baeyoungnam: le akarna szerződtetni a JYP-hez? és mit kezdenének velem?

bam@bamgot7: sok sorozatban szerepelhetnénk együtt.

Mosolyogva néztem a képernyőre, mikor Bamy meglökte az oldalam.

-Úgy terveztük az évzáró után elmegyünk valahová. Van kedved jönni?

-Csak nem a Kék-pub a célpont? - Néztem rá.

-De, lehet, hogy az. - Húzta mosolyra a száját.

-Nem vagyok bulizós állapotban. - Mutattam a mankókra. - Te is tudod.

-De attól még eljöhetsz. - Mutatott kiskutyaszemeket.

-De csak ezért, mert ez a végzős évünk vége. - Mosolyodtam el.

-Tényleg. Annyira vártam ezt az év végét. Azt hittem valami különleges lesz. - Nézett a színpadon nyekergő alsósokra csalódottan. - De ugyan olyan ez, mint az összes többi év végi műsor.

-De soha többet nem kell végigülnöd ilyet. - Nyugtattam meg.

-Remélem is. Már fáj a fenekem. - Nyöszörgött. - Hogy lehet egy ilyen pad ennyire kényelmetlen?

-Már ezen ülünk öt éve. - Szólalt meg Bamy mellett ThreeS.

-Attól nem lesz kényelmesebb. - Morogta a barátnőm durcásan.

-A DaeHyunok hoztak párnát, meg takarót. Ők okosak voltak. - Előre hajoltam, hogy megleshessem a dinka párost. És tényleg, egymásnak dőlve aludtak, szépen betakarózva egy világoskék pléddel.

-Okosak? - Akadt fenn Bamy. - Az osztály legnagyobb idiótáiról beszélünk.

-Legalább ennyi eszük volt. - Vont vállat ThreeS.

Sóhajtva dőltem neki a korlátnak, és a tekintetem az előadásra szegeztem, ahol éppen valami kislány olvasott fel egy szöveget. De hallani nem lehetett semmit. Lehet, nem működtek a hangfalak, vagy elromlottak a műszerek, vagy csak oda fel hozzánk nem ért el a hangszóró kihangosított hangja.

Valahol a közepén elaludhattam, mert Bamy keltett fel megint.

Lekecmeregtünk a lelátó tetejéről, majd visszamentünk a tantermünkbe. Lee Hwa Young tanárnő magyarázott valamit, hogy milyen boldog, hogy ő lehetett az osztályfőnökünk ennyi éven át, megilletődöttségében még könnyeket is ejtett értünk. Kérte, hogy viselkedjünk rendesen, és hogy néha látogassuk majd meg. Azután átnyújtotta mindenkinek a papírját, és a bizonyítványát. Kodától elfogadott egy ölelést, és megígérte, hogy soha nem felejt el minket.

-Mi voltunk a kedvenc osztálya, igaz? - Vigyorgott ChulChul.

-Igen. - Hüppögött a tanárnő.

-Ne tessék sírni, ennyire nem voltunk rosszak! - Nevetett Chon.

-Nem voltatok rosszak. - Közölte könnyes szemmel, mosolyogva, elkenődött sminkkel Hwa Young.

-Még akkor sem, mikor a diri leszidott minket, mert kitörtük az ablakot? Vagy amikor az osztálykiránduláson Koda leitta magát, és mindent tönkre tett? - Elmélkedett Bamy.

-És amikor verseny volt, és annyit csaltunk, hogy kizártak minket? - Folytatta Hana. - Vagy amikor Koda és az a baromgyerek összeverekedtek Yunon?

-Volt ilyen? - Kaptam fel a fejem. BamBam hátrafordulva nézett rám, én meg a vörös hajú osztálytársnőmre bámultam.

-Még kilencedikben. Nem tudhattál róla. Órák után volt. - Legyintett Hana.

-Tényleg nem tudtad? - Nézett rám Chon, mire lassan megráztam a fejem. A szöszi lány nagy szemeket meresztett. - Ja... - Gondolt bele újra. - Akkor pont beteg voltál. Egy hétig pihentél.

-Pedig jól szétvertem azt az alakot. - Röhögött Koda. - Utána festettem be a fejem kékre.

-Aha... - Húzta a száját ChulChul. - Két napig nem jöttél iskolába.

-Badagadt a szemem. Nem tett volna jót a hírnevemnek ha úgy láttak volna az alsósok. - Háborodott fel a kékhajú. - Te bejönnél suliba, ha lila karika van a szemed alatt?

-Bamynak volt! - Mutatott Eda a mellettem ülőre, utalva az általa annyira szeretett európai-amerikai sminkeket. Egyszer, amikor elaludt az egyik órán elkenődött a lila szemfestéke. Csak egy fél szünetig volt úgy a sminkje, utána megigazította, de ezek szerint valakik még emlékeznek rá.

Bamy erre egy durcás arcot vágott Eda felé, majd kérlelőn Chonra nézett, aki vette az adást, és jó erősen hátba vágta a barátját.

A tanárnő még mindig könnyezve nézte a civakodásokat, és hallgatta az emlékeinket.

-Kár, hogy csak az idei évnek voltunk részesei. - Fordult hátra hozzánk BamBam.

-Jó sok hülyeségről maradtatok le. - Bólogatott a barátnőm, az időközben szintén felénk forduló YuGyeomra is nézve.

-El sem tudom képzelni. - Forgatta a szemét YuGyeom.

-Nos kedveseim... - Kezdte szipogva Lee Hwa Young. De ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

-Még látjuk egymást tanárnő! - Integetett Koda, majd megölelte a meglepett, szomorú, és egyben boldog nőt, aztán kiment. A többiek követték őt, mindenki külön elbúcsúzva a tanárnőtől.

Utolsóként köszöntünk el a tanárnőtől, egy maradék-osztály-fényképpel (mivel a többiek már mind kimentek), és egy kis édességgel, amit Bamy, ellenben velem, nem felejtett el.

Utána, megszabadulva az iskolától, lelkesen olvasgatva a bizonyítványt, a szakvéleményt, és az összes többi papírt, amit kaptunk, mentünk ki a parkolóba.

-Akkor irány a Kék-pub? - Érdeklődött Bamy boldogan.

-Miért nem megyünk már egy jó helyre? - Húzta a száját Koda. - Oda csak az a "megmentelek Yun" barom jár. - Utalt a filmforgatás alatt esett vicces történetre, amikor a Bai parkos pénztáros gyerek, valami Park YooCheol, vagy ki, meg akart menteni HyunAe és DakHo "karmai közül". - Nem mehetünk egy menő helyre?

-Neked úgy is mindegy. - Legyintett Chon. - Tíz perc után nem vagy magadnál.

-Én jól bírom a piát! - Közölte kihúzva magát a kékhajú, mire mindenki nevetni kezdett.

-Amíg a polcon van, elzárva tőled. - Bólogatott ChulChul. - Igen, tudjuk.

-Ha csak inni akartok semmi szükségetek rám. - Jelentettem ki. - Még vezetni sem tudok, hogy hazavigyelek titeket. - Böktem a mankókra, meg a nadrág alatt bekötött lábamra.

-Ne mondj ilyeneket. Csak ő akar inni! - Mutatott a mellette álló DaeHyunra Hana.

-Én is csak éhes vagyok. - Bólogatott Eda.

-Te is cserben hagysz?! - Nézett fel tettetett haraggal a magas haverjára.

-Egész nap itt fogunk állni? - Nyomkodta a telefonját YuGyeom. - Kezd kicsit meleg lenni.

-Mondhattátok volna, hogy ne igyekezzek ennyire. - Csóválta a fejét ThreeS. - Még megcsinálhattam volna  a hajam. - Túrt bele a frizurájába, mire mindenki értetlenül nézett rá.

-Ember, ez béna volt. - Ingatta a fejét Koda. - Na, menjünk, mert meggrilleződök itt. - Indult el Bamy kocsija felé.

-Írtam JBnek, hogy ne várjanak. - Szólt oda a mellettem álló BamBamnek YuGyeom.

- Ugye te is jössz? - Mosolygott rám a barátom. Egy bólintással jeleztem, hogy amúgy is elrángatnak, úgyhogy veszett ügy ellenkezni. - Akkor indulás! - Pörgette meg a kezében a kocsija kulcsát.

Végül (szerencsére) nem a Kék-pubba mentünk, hanem egy közeli étterembe. Senki nem akarta Kodát részegen hazacipelni, úgyhogy nem vállaltuk be a szórakozóhelyet.

Az étteremnek volt egy külön kis terme, azt foglaltuk el, így eléggé elkülönültünk ahhoz a többi embertől, hogy ne zavarjuk őket.

Kajarendelés után kihozták az italokat (szigorúan alkoholmenteseket, amelynek tényét Koda fintorogva fogadta), és el is kezdődött a véget nem érő sztorizgatás.

Felemelgettük a régi pillanatokat, jót nevettünk a balhékon, és újrakezdődött Hana és ChulChul cikizése.

-Én sem értem. Annyi ideig utálták egymást, idén meg teljesen olyanok, mint egy szerelmes pár. - Súgtam oda a mellettem ülő BamBamnek a nagy hangzavarban.

-Vagy csak jó színészek. - Vont vállat ő.

-Lehet. Lebuktak. - Mosolyodtam el.

BamBam átkarolta a derekam, mire a mosoly képtelen lett volna eltűnni az arcomról.

-Eddig nem voltam benne biztos... - Mutatott rám Chon. - De most már biztos vagyok benne, hogy ti egymásnak lettetek teremtve. - Csacsogta. - Mi is ilyenek vagyunk kívülről? - Dőlt neki a mellette ülő Edának. A magas srác átölelte a barátnőjét, és hülye fejeket vágott. Próbáltam komolyan bólogatni, de nem bírtam megállni a nevetést.

-Most mi ilyen vicces? - Csattant fel a rövid hajú lány, de addigra már mindenki nevetett. - Mit csináltál? - Támadt neki a szerényen pislogó barátjának.

-Semmit. - Rázta ő ártatlanul a fejét.

Végre megérkeztek az ételek, és nekiláttunk az evésnek. Csendes étkezésnek nem lehetett nevezni, amit mi műveltünk, ugyanis még félig teli szájjal is emlegették fel az elmúlt néhány év emlékezetes eseményeit. Kívülről nagyon furán festhettünk.

Kaja után rendeltünk még italokat (újra alkoholmenteseket, Koda hisztije ellenére is), és azok mellett beszélgettünk.

Valamikor négy-fél öt körül jöttünk ki az étteremből, majd hosszas búcsúzkodás után mindenki ment a dolgára. Furcsa volt így elválni egymástól, annyi hosszú év után.

BamBam kocsijával először hazavittük YuGyeomot, majd a belvárosi lakásom felé vettük az irányt. 

Még a kocsiút alatt felhívtam mamát, hogy ne várjanak minket vacsorára.

Miután fellifteztünk a 30. emeletre bezárkóztunk a kis lakásba.

Leültem a kanapéra, BamBam pedig mellém telepedett. Összekulcsolta a kezeinket, és ujjaival simogatta a kézfejem. Láthatta, az idegességet rajtam, és annak ellenére, hogy nem tudhatta mi miatt voltam feszült éreztem, hogy próbál megnyugtatni. A vállának döntöttem a fejem, majd egy nagy sóhajtás után megszólaltam.

-Anyukád nem tévedett sokat.

-Miben? - Simogatta meg a hátam.

-Hogy hasonlítok valakire, akit ismertetek. - Kezdtem, nagyot nyelve. - A gyerekkori barátodra. - Egészítettem ki, hogy értse miről szeretnék beszélni vele.

-Yongára? Igen, kifejezetten hasonlítasz rá. A bátyád küldött rólad egy kiskori képet nekem. - Magyarázta, mire nem tudom miért, de fusztráltan sóhajtottam. - Ne bántsd őt ezért. - Kért meg, de hallottam a hangján, hogy nem vesz komolyan. Nem is kellett.

Felkészültem arra, hogy mindent kibeszélek magamból, amit mama előző este elmondott, ami miatt nem tudtam rendesen aludni, ami megkeserítette az életem, már az elejétől kezdve...

-Yonga...