Chapter 49.

GOT7 Fanfic

Chapter 49.

BamBam

-Yonga... Bae Yoong Nam... Az ikertestvérem volt. - Suttogta.

Azt hittem, hogy rosszul hallok. Csak pislogtam, és csak pislogtam...

Elhúztam a lány hátáról a kezem, és szembe fordítottam magammal vékony testét.

Az arca teljesen komoly volt, tincsei a homlokába lógtak, alattuk, a gyönyörű, fekete szemeiben könnyek csillogtak.

-Az ikertestvéred? - Kérdeztem vissza.

Lassan bólintott egyet, miközben a haja még inkább az arca elé hullott.

-Egypetéjű ikrek voltunk. - Nyelte le a könnyeit.

-Az ikertestvére. - Motyogtam magam elé, és úgy éreztem kiürül a fejem. Egy gondolat lebegett bennem: Yonga Yun ikertestvére.

-Azt hittem idősebb volt nálam, és nem csak néhány perccel. - Suttogta, majd kézfejével megtörölte a szemeit. - Én sem tudtam róla.

Bambán néztem az arcára, miközben visszaidéztem a kislányt, hat éves koromból.

Lejátszódtak előttem az emlékfoszlányaim Yongával kapcsolatban, majd az a kép jelent meg előttem, ami Yunt 7-8 évesen örökítette meg.

Yongitól kértem el nemrégiben egy fotót... Nagy volt a hasonlóság, de nem értettem...

Komolyan az ikertestvére miatt van ennyire rosszban az anyukájával?

Oké, tudom, hogy egy balesetben meghalt a nővére, aki a szeretett gyermek volt, és emiatt megutálta az anya a gyerekét. Akiről most már tudjuk, hogy majdnem százszázalékosan hasonlított külsőleg a nővérére, aki csak néhány perccel volt idősebb nála. Olyan, mintha a gonosz mostoha kitagadta volna a gyerekét. De ez nem mostoha, hanem a saját anyja.

Kész káosz! A gyerekeket nem szeretni kell? Hiszen azért szülő, a szülő, hogy szeresse a gyerekét! Vagy ez csak nálunk szokás? A Bae családban nem?

Ahogy érzékeltem Dae néni nagyon szereti (még mindezek ellenére is) a fiát, Yun apját. Lehet, csak az anya a kivétel a családban? Arra nem gondolnak ilyenkor, hogy milyen nehéz a gyereknek? Szembesülni azzal, hogy babakora óta hazudtak neki. Az "én sem tudtam róla" mondat márpedig arról tanúskodik, hogy az egész most lett rázúdítva.

-Biztos nehéz erről beszélned. - Szólaltam meg kis idő múlva, miután végigpörgettem az agyamban a "nem érdemled meg ezt a szörnyű anyát" dolgokat.

Kisimítottam a homlokából a puha tincseit, és óvatosan a füle mögé tűrtem őket. A kézfejét simogatva próbáltam erőt önteni belé, amit egy szomorú mosollyal fogadott, és némi szipogással.

Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki azzal, hogy el kelljen mondania amit megtudott, bár szerettem volna tudni én is... Hiszen ismertem Yongát (nem úgy mint ő), és része volt, igaz, csak pár napig, az életemnek. De nem mertem rákérdezni, nem akartam, hogy még jobban fájjon neki. Így is túl sok fájdalmat kapott, túl sok tüskét.

Óvatosan a homlokának döntöttem a sajátomat, és úgy simogattam tovább a kézfejét. Lassan a szemébe néztem, és azonnal elvesztem a fekete, szomorú mélységben.

-Muszáj valakinek elmondanom. - Csordult ki egy könnycsepp a szeme sarkából. - Különben felemészt belülről...

Még jobban magamhoz húztam, és átkaroltam a derekát. A hátát simogattam, próbáltam belé erőt önteni, és vártam, hogy összeszedje magát, és kimondja; vagy letegyen az ötletéről, és ne okozzon magának még több sebet.

Állítólag a lányoknak ki kell beszélniük magukat, és sokkal jobban lesznek. Yunnál ez eddig bevált. Reméltem, ha elmondja, ami a lelkét nyomja, együtt tudjuk cipelni tovább, de legfőképp azt szeretném, ha ő megkönnyebbülne.

-Azt már elmondtam neked, hogy az anyám miatta nem szeret. - Kezdte motyogva. Minden érzékszervemmel rá figyeltem, így az elhalóan halk hangját is hallottam. - De most már én sem tudom biztosan, mit higgyek. - Mondta a vállamba. A fejének döntöttem a sajátomat, és csak ölelgettem.

Vártam, hátha a fájdalma átvándorol belém. Hátha megnyugszik, és kijelenti, hogy csak egy rémálma volt az egész (bár erre volt a legkevesebb esély).

El akartam venni tőle a fájdalmat, hogy ne szenvedjen. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Szerettem volna én szenvedni, ha az az azt jelenti, hogy Yun boldog.

-Yonga anya nevét kapta, ezért hasonlít ennyire a nevünk. Vagyis gondolom, és mama így mondta. Meg azért, mert ikertestvérek voltunk... - Szólalt meg kis idő múlva, kissé tétovázva. - Rosszul érzem magam amiért nem emlékszek rá. A testvéremre kellene, nem? - Dorgálta meg magát. - Még akkor is, ha eleinte a létezéséről sem tudtam. Pedig hat évesek voltunk, amikor... - Halkult el a hangja.

A haját kezdtem simogatni, és éreztem, ahogy a könnyei áztatják az iskolai egyenruhám, és az ingem.

-Van boldog része is a történetnek? - Szólaltam meg, miután sokat gondolkodtam ezen a rövidke kérdésen. Komolyan, ennyit még azon sem agyaltam, hogy feladjam a gyerekkoromat az énekesi karrieremért, vagy hogy el merjem-e mondani neki, hogy mit érzek iránta.

Bíztam benne, hogy ha arra vissza tud emlékezni, akár egy apró, icike-picike boldog mozzanatra, akkor talán kevésbé lesz szörnyű a szemében ez az emlék. Vagy ez a tudat, amivel együtt kell élnie élete végéig.

-Nem igazán... - Nyelt egyet. Éreztem, hogy a sírást próbálja visszafogni. - Talán csak annyi, hogy Hei anyukája, Heyda megmenekült. - Szipogott egyet. - Ő volt az a nagy fehér kutya, akivel játszhattatok. Egy másik repülőn volt, az államok felé vitték anyámék, amikor történt a katasztrófa. A kutya és a szüleim megmenekültek. - Motyogta. - Bár nem tudom kell-e ennek örülnöm. Talán csak Hei miatt.

-Az a repülőkatasztrófa... - Suttogtam, leragadva annál az egy szónál. - Úgy tizennégy éve? - Gondolkodtam, mert beugrott, hogy rengeteget beszéltek valamikor régebben erről a hírekben. Amikor még kicsi voltam, és anya mindig elkapcsolta a híradót, hogy valami vicces rajzfilmet nézzek a gyilkosságok, a rendőrségi hírek, a 'kisállat született az állatkertben', a celeb és bulvárpletykák, és politikai húzások/kampányok helyett.

-Tizenhárom. - Motyogta a lány, helyesbítve a tippelésem.

-Itt, Jeonju mellett? - Emlékeztem vissza. Dél-Koreában, a tengerparthoz közel történt.

A lány szipogott, majd egy halk "igen"-t hallottam. - Thaiföldön is több hónapig benne volt a hírekben. Csak azért emlékszek rá. - Motyogtam, és átöleltem a lány vállát. - És azon a repülőn volt..... Yonga...? - Suttogtam. A kérdés egy darabig a levegőben függött, majd Yun, éreztem, ahogy minden erejét összegyűjtve, nagy levegőt vett, és beszélni kezdett.

-És a thai nagymamánk. - Tette hozzá elcsukló hangon a lány. - Mindketten életüket vesztették. - Nyelt újra, majd folytatta. - Emlékszek, hogy kimennünk a reptérre aznap, amikor oda kellett volna érniük, és hogy bemondtak valamit, és mama sírt, papa pedig átkarolt minket. Aznap este a szüleim eljöttek hozzánk, és kijelentették, hogy Yongival kiköltöznek Amerikába. Utána nap megkérdeztem papát, mi történt, de csak annyit tudtam belőle kihúzni, hogy volt valaki a repülőn, akit mama szeretett. - Szipogott. - Most már értem mi miért történt... - Suttogta. - Utána soha többet nem mertem előhozakodni a kérdéseimmel, mert mindig elzárkóztak előlem, és szomorúak lettek. - A hangja elhalt, éreztem, hogy sír.

Elhúzódtam tőle, és próbáltam letörölni a könnyeit az arcáról, de azok vékony ezüst csíkot húzva az arcán, az ingemre, és az ő blúzára potyogtak. Újra átöleltem a lányt, ő pedig a mellkasomba temette az arcát. Rázta a zokogás, én meg simogattam a hátát, kissé ringattam magunkat, és próbáltam megnyugtatni.

Sokáig sírt, majd elcsendesedett. A lélegzése egyenletessé vált, már nem szorította annyira a hátamon az ingemet kis kezeivel.

Óvatosan az ölembe vettem, majd átvittem a szobába, és letettem az ágyra. Sírástól vörös szemeit lehunyva aludt, de a szeme sarkából még mindig folytak a könnyek.

Egy zsebkendővel óvatosan felitattam a könnycseppjeit, majd betakargattam.

Mellé dőltem le, és átkarolva őt, a hátát simogattam.

A blúza alól kiesett a nyaklánca, amelyen függött a tőlem kapott gyűrűje, a kis kutyamedál, és a kis mestermű kulcsocska. Ujjaim között forgattam a kulcsot, majd a gyűrűt kezdtem piszkálni. Minden kis repedést, mintát ismertem rajta. Az volt az első gyűrű, amit Koreába jövetelem után vettem.

Szerettem volna annak adni, akit igazán szeretek, és akkor megígértem magamnak, hogy védelmezni fogom azt, akié majd lesz a gyűrű (amolyan hős lovag módra, bár a tizenhárom éves önnmagam elég furcsa volt, úgyhogy van még pár ilyen ígéretem saját magamnak).

Yunt meg akartam védeni az ilyen ronda, és kegyetlen dolgoktól, mint az éveken, sőt fél életen át tartó hazugságoktól, a családi problémáktól, a fájdalmaktól...

De az élet nem így rendezte azt a filmet, amit velünk forgat.

"Vedd fel a csuklyát, mert felismernek, és visszarángatnak a palotába. Ha két országnyi távolság választ el minket egymástól nem tudok rád vigyázni. Ha pedig történne veled valami sohasem bocsátanám meg magamnak. Vigyázni akarok rád, és boldognak akarlak látni. Ha elveszel veled veszek el én is. Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi bolondságot!" - Jutott eszembe a kedvenc részem a szövegkönyvből. A színdarab... ott minden olyan tökéletes.

Ha a tetteim alapján akarnának kitüntetni,  valahol a középkori Európában... Biztos nem kapnék semmilyen díjat. Elég szörnyű lovag lennék...

Kezembe vettem a telefonom, majd rákerestem a lány által említett adatokra.

Az első találat már érdekes, és egyben szörnyű dolgokról magyarázott:

2003. Október 9-én, a Bangkokból Incheonba tartó THIB9076 járat, 10 000 méter magasban hatalmas viharba keveredett, és negyed órára eltűnt az incheoni földi központ radarjairól.  Mire a légitársaság munkatársai fel tudták venni a kapcsolatot a repülőgéppel, a pilóták már elvesztették az irányítást a meghibásodott műszerek miatt a repülőgép felett.

A járat 14 óra 4 perckor zuhanni kezdett, majd 14 óra 6 perckor becsapódott a Kjag-öböl vizébe, Jeonju partjai mellett. A katasztrófában 1200 utas, valamit 6 személyzeti tag vesztette életét, túlélők nincsenek.

2003. Október 10-én kezdték meg a roncsok kiemelését, és az érintett partszakasz takarítását. A roncsok kiemelése, és átvizsgálása után kiderült, hogy a katasztrófa a vihar okozta külső felszíni sérülés, valamint egy előreláthatatlan rendszerhiba miatt következett be. A fekete dobozban lévő adatok szerint nem a pilóták hibájából adódott a katasztrófa. A bangkoki és incheoni légitársaság, valamint Thaiföld és Dél-Korea miniszterelnöke mély együttérzéséről biztosította az elhunytak hozzátartozóit. Továbbá új törvényt hoztak Thaiföldön, mely szerint a légitársaságoknak ezután még nagyobb odafigyeléssel kell átvizsgálni, és javítani a repülőgépeket, és az időjárás változásait is nagyobb figyelemmel kell kísérniük.

Minden hírlapkiadó fekete címlappal emlékezik meg az elhunytakról, valamint a közintézményekre fekete zászló kerül kitűzésre.

Leengedtem a telefonom, majd a mellettem szuszogó lányra néztem.

Tizenhárom évvel ezelőtti hatalmas baleset Jeonju mellett....

A lány nyugodt arcát, kissé kipirosodott, lehunyt szemeit bámultam, simogatva a hátát.

Közben azon gondolkodtam, amit mondott.

Yunnak valamivel hosszabb volt a haja kicsiként, és soha nem járt külföldön, de ez mellékes.

Még a becenevük is hasonlít: Yongi, Yonga, és Yun, a három testvér.

A szerelmem kissé kilóg a sorból, de ezek szerint a két "szeretett" gyermek hasonló becenévben részesült.

Yonga, a kis, fekete hajú lányka, fiús játékokkal, tökéletes thai nyelvtudással... Stimmel a szomszéd nagymama, az édesanya anyja. Így utólagosan, mintha egy kerítésen keresztüli anya-szomszéd néni beszélgetés alkalmával (amit persze a homokozóból hallottam, kiszűrve a számomra fontos információkat a "mit fogok főzni, hogy vannak a gyerekek, mi történt a piacon és a nyugdíjas klubban" elképesztően tág fogalmú témák közül) a nagymama mintha említette volna a modell lányát... Ezzel is minden rendben, hiszen Yun elmondása szerint az anyja modellkedett, nem mellesleg thai származású, a nagymamája meg Thaiföldön élt.

Következő tény: Yonga főként fiús játékokat szeretett. Ez talán Yongi miatt lehetett. Ha egy háztartásban éltek, márpedig a lány szerint a bátyja csak évekkel később költözött oda hozzájuk Amerikából visszatérve, akkor sokat játszhattak együtt.

Aztán, ott van még a nagy fehér kutya: Heyda. Hei felmenője, vagy ki, aki megmenekült, mert egy másik repülőn volt, amin a szülőkkel utazott Amerikába. Igen, lehetséges.

Kiköpött mása a két lány egymásnak, összehasonlítva a Yongitól kapott képpel, teljesen érthető, hogy anya miért hitte Yunra, hogy ő Yonga. Yonga az ikertestvére volt. Sőt, egypetéjűek voltak. Akkor még nagyobb lehetett a hasonlóság köztük. Igen, ez érthető.

-Milyen meglepetést tartogatsz még számomra? - Simítottam végig a mellettem fekvő lány arcán. Egy csókot nyomtam a homlokára, majd közelebb húzódva hozzá, egy részt lenyúlva a takarójából, átkarolva őt, hunytam le a szemem.

Mi lett volna, ha Yonga és a nagymama mégsem halt volna meg? A család akkor is külföldre költözött volna? Esetleg Yunnal is találkozhattam volna kiskoromban? Túl sok a volna....

Yun elmondta a problémáját, ami miatt nem tudott pihenni, és amin járt az agya.

Még azt az egy dolgot kellett megbeszélnünk, ami miatt egy szemhunyásnyit sem aludtam előző éjjel.