Chapter 14.

GOT7 Fanfic

Chapter 14.

Yun

Arra ébredtem, hogy BamBam szólongat, hogy mehetünk haza.

Bamy mint egy energiabomba, úgy robbant ki a teremből. ThreeSsel dumált valamiről lefelé a lépcsőn. Kint a parkolóban megvártak minket.

-Nem kell hazavinnetek. ThreeSsel megyek. – Mutatott a fiú kocsijára a barátnőm. Aztán rám nézett. – Neked is jó?

-Persze. – Mosolyogtam. – Amint megcsinálták a kocsimat átviszem hozzád a cuccaidat.

-Nem kell. – Legyintett.

-Én az életbe nem használnám el azt a sok körömlakkot. – Fintorogtam.

-Jó, akkor majd elmegyek értük valamikor. – Forgatta a szemét. – Ja, és majd szólj, ha Yongi szingli. – Erre én forgattam a szemem. Megöleltük egymást, aztán leléptek.

-Újabb gerlepár? – Nézett utánuk YuGyeom. Én csak vállat vontam, aztán BamBam után mentem, aki már beindította a kocsiját. Bekopogtam az ablakán, mire megnyomta a gombot, és lehúzta az üveget.

-Még el kell intéznem pár dolgot, úgyhogy menjetek csak haza.

-Nem sietünk. – Vont vállat.

-Nem tudom meddig tart. Lehet, hogy csak későn érek haza. – Néztem a fekete szemébe.

-Azért este még találkozunk? – Kérdezte. Láttam az arcán, hogy kissé zavarban van.

-Biztosan. – Megvártam amíg YuGyeom is beszáll a kocsiba, és elhajtanak.

Integettem nekik, aztán a metró felé indultam.

Lementem a mozgólépcsőn, és átverekedtem magam a nagy tömegen. Felszálltam az éppen beérkező szerelvényre.

A megfelelő megállónál leszálltam, és felmentem a forgalmas utcára. Várnom kellett egy kicsit a buszra, de úgy tíz perc múlva sikeresen megérkezett.

Mikor megérkeztem a patikába azt hittem elájulok. Egy ablak volt nyitva, és vagy negyvenen álltak sorba. Mivel sürgős a dolog ezért beálltam negyvenharmadiknak. Két órát álltam sorba, mire végre odajutottam az ablakhoz. Közben megfigyeltem az össze gyógyszerreklámot, és dobozt, amik ki voltak állítva.

Megmutattam a receptet, amit az orvos írt fel a mamának, mire a nőcike értetlenül nézett rám.

-Mi a problémája? – Kérdezte végül.

-A nagymamámnak kell feledékenységre gyógyszer. – Mutattam a papírra.

-Nem erős ez egy kicsit?

-Az orvosa azt mondta. Ezt adja ki kérem. – nyomtam a kezébe a papírt. Ciccegve előszedett egy dobozkát, aztán átadta. Kifizettem, és végre kiszabadultam a patikából.

Kiérve a gyógyszerszagból nagyot szívtam a büdös szöuli levegőből, ami most mégis jól esett, és valahogy a gyomrom is helyreállt tőle. Eddig azt hittem hogy képtelenség, de annál a fertőtlenítőszagnál minden jobb.

Aluljárón keresztül jutottam át az út túloldalára, és akárhogyan siettem a busz, amivel vissza kellett volna mennem a metróhoz, pont az orrom előtt ment el.

A következőre kellett várnom negyed órát. Pedig csúcsidő volt, és kétpercenként jártak. Elméletileg. De persze dugóba került, (mert miért is ne?), és ezért egy csomót késett.

Mikor pedig megérkezett arra az egy szerelvényre akart felzsúfolódni a felgyülemlett tömeg.

Persze nem jutottam fel rá. Mázlim volt, mert fél percen belül megérkezett a következő busz, azon meg alig voltak. Imádom a szöuli tömegközlekedést!

Végre, valahára eljutottam a metróhoz, ahol be kellett mutatnom a diákigazolványomat is az ellenőröknek, mert nem akartak leengedni a mozgólépcsőkhöz. Mire előhalásztam a táskám legaljáról…

Éreztem, amikor reggel megígértem a mamának hogy elmegyek a gyógyszeréért, hogy hosszú napom lesz. És nem csalt az előérzetem.

Metrózás után feljutva a felszínre rohanhattam a suli buszmegállójába. Szerencsére a sofőr nem sietett, rendes volt, és megvárt. Így kifulladva ültem le a leghátsó ülésre. Lehúztam a vállamról a kabátot, mert a sofőr nyomatta a fűtést, és amúgy is sprinteltem, egyszóval melegem volt. Az ujjával legyezgettem magam, hogy valamennyire visszaálljon a normál testhőmérsékletem, és ne akarjak megfulladni.

Közben pedig bámultam ki az ablakon.

Néztem, ahogy a többi utas, főleg középkorúak, fejtik a rejtvényeiket, vagy üzleti dolgokat beszélnek telefonon, vagy a férjüknek/feleségüknek ecsetelik, hogy mi minden történt velük aznap.

Egy negyvenes párt néztem. A férfi átölelte a feleségét, és éppen egy fotón nevettek.

Valahogy eszembe jutottak a szüleim.

Oké, hogy anya utál, de… vajon ők is ilyenek?

Mármint hogy így nevetnek, mondjuk Yongi kiskori képein. És ilyen kedvesek egymással. És apa így átöleli anyát (annak ellenére ahogy velem bánt). Bár… Ahogy a mama elmesélte anya a főnök, de attól még lehetnek meghitt pillanataik nem? Vagy inkább olyanok, mint az a nő meg a bácsi?

Bámultam a pink ruhás szintén negyvenes éveiben járható nőre, és a mellette ülő őszes hajú bácsira. Mintha nem is ismernék egymást. A nő néha mond valamit a bácsinak, de az rá sem hederít.

És ha ilyenek?

A két párt próbáltam összehasonlítani és arra jutottam, hogy nem érdekelne ha a mindennapi megélhetésen kéne aggódnom, inkább választanék valaki olyat, aki igazán szeret, és így tudunk tizen- vagy huszon-akárhány évekkel később a gyerekeink fotóin nevetni, mint olyat, aki olyan… Mint amilyenek az én szüleim. Vagy a pink hölgy, és az ősz bácsika.

Kiértünk a külvárosi részbe. Elmentünk a Bai park mellett. Bár csak az áruházat láttam kivilágítva tudtam, hogy merre járunk.

Már nincs sok hátra.

Néztem ahogy a lámpák fénye csíkokat rajzol az ülésekre.

A mobilom rezegni kezdett, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem ledobtam a földre.

A képernyőn Yongi képe villogott.

-Hali! – Vettem fel.

-Szia, mikor érsz haza? – Szólt bele a bátyám. – Mama már aggódik.

-Most hozom a gyógyszerét. Már elhagytuk a Bai parkot, még úgy húsz perc.

-Busszal jössz?

-Tönkretetted a kocsimat. – Morogtam.

-Ja, persze. Elvittem ma a szerelőhöz, és azt ígérte, hogy holnap délre készen lesz. Elhozom neked, ha kell.

-Holnap csak délutánra megyek.

-Ja, akkor mindegy. – Szinte láttam magam előtt, ahogy legyint. – Majd elhozod te. De minek mész délutánra?

-A buli helyet vesszük fel.

-Jaaa… Akkor majd én is megyek. – Rikkantott. A telefonom csipogott egyet. Gyorsan megnéztem, hogy mi van vele…

-Le fogok merülni. – Emeltem újra a fülemhez. – Mondd a mamának, hogy nemsokára hazaérek.

-Oké, csá! – Messzebbről hallottam a hangját, aztán mintha valami zörgést is, mintha a sütő csipogna.

-Szia. – Tettem le.

Újra az ablakon bámultam ki. A mellettünk elhaladó kocsik rendszámát figyeltem.

Általános sulis koromban azzal szórakoztattam magam, hogy értelmes szavakat raktam ki a rendszámok betűiből. Most is ezzel próbálkoztam, de a legtöbből nem lett értelmes.

Mikor bemondták a megállónkat, felhúztam a kabátomat, és vállamra vettem a táskámat. A telefonom megint csipogott jelezve, hogy a végét járja.

Mikor kinyílt az ajtó, és leléptem a betonra megcsapott a hideg. Összehúztam magamon még jobban a kabátot, és a lépcső felé indultam.

Meglepetten vettem észre, hogy a kapuban három, számomra ismeretlen lány ácsorog. Valami dormról beszéltek. Amint megláttak engem, amint megyek fel a lépcsőn, elhallgattak, aztán sutyorogni kezdtek. Végül a szöszi jött oda hozzám.

-Szia! Izé… Te itt laksz, ugye? – Mutatott a házunkra.

-Aham. Kit kerestek? – Biccentettem oldalra a fejem.

-Ööö… A GOT7-ös fiúkat. – Nyögte ki. – Mintha ők lettek volna azok, akik beszaladtak ide.

-A… kiket? – Tettettem a tudatlant, és a kapu felé néztem. A sötétben egy alakot vettem ki, aki azt mutogatta, hoyg ne áruljam el nekik, hogy ott vannak. Hallottam már fanokról, akik követik őket hazáig, meg ilyenek, de nem hittem volna, hogy egy „megjárom Szöul másik végét” napon késő este a házunk előtt ilyenek fognak állni.

-Nem vagy Kpopper? – Nézett rám nagy szemekkel. Erre csak a fejemet ráztam. Akkor ezek most sasaengek, vagy mik? Vagy antifanok?

-Nézd, ő a vezetőjük. – Mutatta a telefonját a másik. – Nem ismered esetleg?

-Én születésemtől kezdve itt lakok… - Kezdtem, és a fejemmel a ház felé böktem. – De még soha az életben nem láttam őket.

-Akkor mit keres itt hét maszkos fiú? – Toppantott a vörös hajú.

-Lakik itt egy néni, aki mindig beteg. Tíz unokája van, akik szoktak neki segíteni. Négy-öt mindig itt van. Ők szoktak feketébe járni, mert most halt meg a nagypapájuk. És mindig van rajtuk maszk, mert a mamájuk betegsége elvileg ragályos is lehet.

-Jaaa… - Néztek össze.

-És nem láttad esetleg őket? – Mutatott egy másik képet a lány. Mindegyik idol vigyorog, mint a vadalma.

-Nem. Nem ismerem őket. Anyukám itt a gondnok, és én mindenkit ismerek. Ha itt laknának, tudnám, hogy kik. Biztos, hogy jó helyen jártok?

Erre összenéztek, aztán mindannyian a szőkére néztek.

A szöszi a telefonján nyomkodott valamit, aztán felém mutatott egy képet.

-Nem tudod esetleg, hogy hol van ilyen ház? – A képen JB vigyorgott, mögötte pedig a ház sarka. Az udvar felől lett fotózva, így nem látszik minden részlet, és a háttér a nap miatt túl fényes is.

-Itt biztos, hogy nem laknak. – Ingattam a fejem. - Nem nagyon ismerek ezen a környéken ilyen színű házakat. Sajnálom. De ha tudok valamiben segíteni… - A lányok összenéztek, aztán a szöszi megrázta a fejét.

-Nem, köszi. Bocsi, hogy ilyen későn zavartunk. Jóéjszakát!

-Nektek is. Vigyázzatok hazafelé! – Lesiettek a lépcsőn, és átfutottak a másik buszmegállóba. Elindultam komótosan befelé a kapun. Hallottam, ahogy megjön a busz, aztán elment.

-Előjöhettek. – Mondtam, mire hét megkönnyebbült sóhajt hallottam.

-Nagyon köszönjük. – Húzta le a maszkját JB. – Egészen idáig követtek.

-Majd valahogy megháláljuk. – Vigyorgott Mark. – De ez a szöveg… Ha nem tudnám, hogy színésznek tanulsz simán bevettem volna én is.

-Ezt most bóknak veszem. – Mosolyodtam el.

-Lebuktunk volna, ha beljebb jönnek. – Gondolkodott el YoungJae, aztán elővette a telefonját. – Megyek, felhívom Angelinát.

Értetlenül néztem utána, mire Mark mellém lépett, és átkarolta a vállam.

-Tudod Yun, nagy mázlink van, hogy pont ide költöztünk. – Aztán megbökte az oldalam. – Köszi, hogy segítettél.

-Hyung, hagyd békén! – Szólt rá Jackson. – Ő dongsaeng csaja!

-A… kié? – Néztem hátra értetlenül Jackra és a mellette ácsorgó BamBamre.

-Hyung, én még egyszer úgy meg foglak verni… - Morogta BamBam.

-Tudod Yun cica… - Lökte le Mark kezét a vállamról Jackson, és ő karolt át. A lépcső felé vezetett. – BamBam rengeteget áradozik rólad, és már nem bírjuk elviselni a két hősszerelmest. Szóval kezdhetnél dongsaenggel valamit.

-Két hősszerelmes? YuGyeom is kezdi? – Érdeklődtem unottan.

-Á, ő még kicsi ehhez. – Legyintett, meg sem hallva hogy kicsit sem érdekel a mondandója. – YoungJae a másik. Ő meg az amcsi Angelinája… - Fintorgott.

-Aha… - Próbáltam kiszabadulni, de nem engedett el.

-Szóóóval… Mi a véleményed a mi kis kettes számú maknenkről? – Húzott felfelé a lépcsőn.

Ha fáradt vagyok felerősödnek az érzelmeim. Akkor is így történt. Kezdett bennem felmenni a pumpa. És nem azért, mert BamBam egyik legjobb barátja kikotyogja a titkait, hanem mert egyszerűen elegem volt ebből az egészből, és be akartam bújni a puha ágyikómba, és nem gondolni senkire, és semmire. És amúgy is irritált, ahogy rám tehénkedett, és még húzott is maga után.

-Kellene, hogy legyen róla véleményem? – Kérdeztem vissza a tervezettnél kicsit arrogánsabban.

-Csak tudod… - Kezdte csettintve egyet a nyelvével. – Ha már ennyire odavan érted, hogy másról sem tud beszélni, kicsit foglalkozhatnál vele.

-Jackson Wang, leszállnál végre Yunról? – Trappolt mögöttünk BamBam.

-Nyugi törpe. Csak mesélek neki egy kicsit. – Nézett hátra a válla felett az idősebb. A többiek mögöttünk felröhögtek.

Lelöktem magamról a kezét, de nem hagyott elmenni.

-Jack, engedd el. – Szólalt meg JB.

-De miért? Hyung! Csak beszélgettünk.

-Te tényleg megérdemelnél egy jó alapos fejbekólintást. – Fintorogtam, mikor végre elengedett. Felsiettem a lépcsőn, és éppen benyitottam volna a lakásba, amikor valaki visszahúzott.

Kitéptem a csuklóm BamBam szorításából, és idegesen hátrafordultam.

-Yun, én… - Kezdte, de félbeszakítottam. Próbáltam lehalkítani magam, így csak suttogtam.

-Csak hagyj békén, oké? És verd meg helyettem. – A fiú szomorú szemébe néztem, aztán beléptem a lakásba.

Az ajtónak dőltem, és úgy vettem le a cipőmet.

-Jack, ez most mire volt jó? – Hallottam az ajtó túloldaláról.

-Csak segíteni próbáltam.

-Hyung, megverhetem?

-Nem. Késő van, takarodjatok már befelé. Mark, hol a kulcs?

-Aaa… Nem tudom. Lehet hogy kiesett futás közben a zsebemből.

-Ó, remek! Akkor lehet, hogy idekint éjszakázunk?

-Nálam van a pótkulcs.

-Akkor minek ácsorogsz ott? Nyisd már ki! Idióták.

Ellöktem magam az ajtótól, és felakasztottam a kabátomat a helyére.

Mivel már késő volt így nem lepődtem meg, hogy csak a nappaliban égett egy kislámpa.

Yongi a kanapén hortyogott, így rádobtam egy takarót, hogy meg ne fázzon. Aztán a konyhába mentem. Nem nagyon volt étvágyam, de azért leküzdöttem pár falatot a torkomon.

Elmostam a tányéromat, és a fürdőbe mentem.

Lemostam magamról az egész napos mocskot, fésülködtem, fogat mostam. A szobámban beállítottam az ébresztőt holnapra, és kitöröltem a sok KakaoTalkos, meg Me2dayos értesítést.

Közben Hei is megjelent, és a lábamat bökdöste, hogy foglalkozzak vele. Miután megdögönyöztem elvonult a helyére, én pedig eldőltem az ágyamon. A plafont bámultam, de képtelen voltam elaludni. Yongi horkolása az összes falon keresztülhatolt.

Gondoltam egyet, és felvettem egy pulcsit, és egy hosszúgatyát, meg egy cipőt. Csendben mentem el az erkélyajtóig, és próbáltam minimálisan zörögni a kulcsaimmal.

Bezártam magam után az üveges ajtót, és a hideg korlátra könyököltem. Pár percig bámultam a feketeséget, aztán a filmlakás felé indultam.

-Yun? – Hallottam BamBam hangját. Megtorpantam. Első gondolatom az volt, hogy elküldöm a francba a haverjaihoz, de eszembe jutott, amit Bamynak ígértem.

„ne lökd el, ha közeledne hozzád… ígérd meg!”

Nehéz szívvel ugyan, de visszafordultam. A korlátnál ácsorgott, ahol az előbb még én álltam.

-Igen? – Préseltem ki magamból.

-Van kedved beszélgetni, vagy inkább elküldenél melegebb éghajlatra?

„ne lökd el” visszhangzott a fejemben. Utálom az ígéreteket, de Bamy tuti kiakad, ha megtudja, hogy nem tartottam be amit neki megígértem. Aish! Hogy a fene esne ebbe!

-Mindkettő. De gyere, ha már megígértem. – Indultam el a filmlakás felé. Bent bementünk a nappaliba, és mivel tegnap délután Bamyval itt filmeztünk, és kihúztuk a kanapét így kényelmesen elfértünk.

Miután leültünk pár percig csend volt, aztán BamBam félénken megszólalt.

-Nem tudom, hogy javítok-e a helyzeten, de jó ha tudod, hogy Jackson Hyung mindenkivel ilyen, aki csak egy kicsit is tetszik valamelyikünknek. Utálja nézni ha szenvedünk.

-A mai napot inkább hanyagoljuk. – Kértem, mire lehajtotta a fejét.

-Csak még annyit, hogy nagyon köszönöm, hogy elnavigáltad tőlünk azokat a fanokat. Egészen idáig követtek minket. Nem akarok megint költözni.

-Szívesen. – Motyogtam. Pár percig hallgattunk. Éreztem, hogy engem figyel, de nem akartam a szemébe nézni. A kandallóban táncoló lángokat figyeltem.

-Mi jár a fejedben?

-Hogy utálom az ígéreteket. – Néztem továbbra is a tüzet. – És ezt az egész napot. Először a defekt, aztán a két órás sorban állás, aztán a hazafelé út, meg ezek a furi rajongóitok, utána meg Jackson…

-Bocsánatot kérek helyette is. – Nyelt egyet. A körmeimet piszkáltam, rajtuk Bamy remekműveit. Itt valahogy elfogott az álmosság, és kezdtek lecsukódni a szemeim. Talán azért, mert idáig nem jutott el Yongi hortyogása.

Vagy, mert ott volt mellettem BamBam.

Lehúztam a pulcsim cipzárját, mert melegem volt, és hátradőltem.

-Mesélj a családodról! – Kértem suttogva BamBamet.

-De… már meséltem róluk. – Válaszolt, miközben ledőlt mellém.

-Akkor mindegy. – Hunytam le a szemem.

-De ha nagyon szeretnéd…

-Arról akartam álmodni, hogy normális családom van. – Visszagondoltam a párokra a buszon. Vagyis a nevetősekre. Ők tényleg aranyosak voltak együtt.

-Aludj jól Yun-ah. – Éreztem egy meleg tenyeret az arcomon. Akaratom ellenére is elmosolyodtam.

- Másnap -

Valami puhának nyomódott az arcom, ami még kellemes hőmérsékletű is volt. Kirázott a hideg, így odabújtam hozzá. Valami nehezet, és meleget éreztem a derekamnál, ami pár perc múlva felmelegített. Még közelebb bújtam a valamihez, és magamhoz öleltem. Olyan jó érzés volt!

Lassan beszivárogtak a fejembe az előző nap történtek.

Defekt, Bamy, gyógyszertár, busz, Yongi, horkolás, BamBam…

BamBam…

Kipattantak a szemeim, és meredten bámultam a fiú arcát.

Pillái lehunyva, arca nyugodt, a haja a szemébe lógott. Halkan szuszogott.

Az előbb hozzábújtam. Én hozzábújtam BamBamhez… Uram, atyám!

Nem akartam felkelteni, így gyorsan, de óvatosan ültem fel, és lefejtettem magamról a karját. Szinte kiugrottam az ágyból, és ellenőriztem, hogy minden ruhadarabom rajtam van e (fő a biztonság, ugyebár).

Miután megbizonyosodtam arról, hogy minden rendben van – persze azon kívül, hogy BamBamet ölelgettem álmomban, felszedtem a földről a takarót, és ráterítettem a fiúra. Nyöszörgött valamit, és a hátára fordult.

Kimentem a konyhába, és ittam egy pohár vizet, hátha az lenyugtat. A fürdőben összekötöttem a hajam, aztán visszamentem a nappaliba.

Leültem a kanapé elé a földre. Abban reménykedtem, hogy majd felébred, és kérdőre vonhatom, hogy hogy merészel átölelni, miközben alszok. Mert az oké, hogy néha-néha megöleljük egymást napközben, de amikor nem vagyok magamnál akkor bármit csinálhat velem, és… Még nem tartunk ott.

„ne lökd el, ha közeledne hozzád… ígérd meg!”

Szerintem Bamy sem erre gondolt. Amíg alszok szépen végigtaperol, meg… mintha a kis barátnője lennék. Nem, nem és NEM! Nem vagyok a barátnője, sem a… senkije sem vagyok! Minek hívtam át egyeltalán tegnap? És miért volt olyan jó érzés átölelni??? Mi a franc van velem?

A telefonom csipogni kezdett, mert megnyomtam rajta valamit.

Pff, bekapcsoltam a WIFIt, így sorban érkeztek az értesítők.

Megnyitottam a KakaoTalkot.

#bamyChoi: szia! Holnap délután négykor a csajokkal átmegyünk hozzád, aztán együtt megyünk a Kék-pubba a forgatásra. Úgy okés?

#threeSSS : megbíztam Bamyt hogy rendesen sminkeljen ki, szóval nem lehet ellenvetésed!

#koDA: Bamy azt mondta, hogy igazi dögös csajt farag belőled. (nem mintha eddig nem lettél volna az)

KakaoTalk „BEST CLASS” csoport:

#EDaehyun : BULIRA FEL!!! Mikorra kell odamenni?

#chon : pontosan hatra, a főbejárathoz.

#HaNaEul : a főbejárat néz a park felé?

#Chulx2 : holnap bulizunk, emberek! Az ofőt nem hívjuk el?

#bamyChoi : minek oda az ofő?

#threeSSS : holnap munkanap van, okostojás! Lee tanárnő dolgozik.

#koDA : és aztán? Az már elég későn van.

#EDaehyun : Ja, S, olyankor már vége van a sulinak.

#HaNaEul : a tanárnőnek van családja. És biztos nincs kedve tinédzserekkel bulizni.

#Chulx2 : tudjátok mit? Akkor NEM fog jönni az ofő.

#bamyChoi : nem tudjátok mi van Yunnal?

#HaNaEul : nem együtt mentetek haza?

#koDA : elhagytad a nőmet? Milyen LB vagy te?

#bamyChoi : BFF koda, tudod mi az?

#koDA : kisbetűvel írta a nevem! Ezt most személyi sértésnek veszem.

#HaNaEul : egy hülyével kevesebb. Szval tudunk valamit Yunról?

#bamyChoi : azt mondta, hogy elmegy gyógyszertárba, aztán majd felhív, ha hazaért. Azóta is hív. Pedig már késő van.

#chon : és mi lenne a felhívnád a nagyiját?

#HaNaEul : esetleg Yongit?

#bamyChoi : Yongival nem beszélek! De mindjárt megcsörgetem Dae nénit.

#koDA : ajánlom, hogy kerítsd elő a nőmet!

#Chulx2 : miért lenne a nőd? Nem engedte meg, hogy lesmárold.

#koDA : és aztán? Én leszek a nagymenő, aki megmenti.

#EDaehyun : TE?

#threeSSS : elolvastad valaha a forgatókönyvet?

#koDA: az unokahúgom kihúzta nekem kék filccel, ami rám vonatkozik. Szóval nem.

#bamyChoi : felhívtam Dae nénit, és állítólag már megy hazafelé.

#Chulx2 : utánanéztem a Kék-pubnak, és nekem nem jött be. Muszáj odamennünk?

további 83 hozzászólás Tovább >

A fejemet rázva mentem vissza Bamy első üzenetéhez, és válaszoltam egy „oké”-t. Aztán kiléptem a KakaoTalkból, és felmentem Me2dayra.

Lepörgettem Koda és ThreeS hülyeségeit (állandóan itt veszekednek mindenféle baromságon), és mivel senki (értelmes) nem írt, így onnan is kiléptem. Feltápászkodtam a földről. Át akartam ugrani a szobámba, aztán valamit kajálni, utána meg Heivel sétálni egyet.

BamBam mögöttem motyogott valamit, így odafordultam.

-Hová mész? – Kérdezte kábán, résre nyitott szemmel, amikor látta, hogy rá figyelek. Közben nyugtatgattam magam, hogy ne kiabáljam le a fejét, amiért… Igaz, hogy jó érzés volt, de nem szeretem, ha ismeretlenek ölelgetnek álmomban.

-A szomszédba. Maradhatsz még, itt hagyom a kulcsot. – Lengettem meg a kezemben a kulcscsomót, amin így a kulcsok csilingelni kezdtek.

-Elmész? – Kérdezte, és feltornázta magát ülőhelyzetbe. Nem, basszus, nem azt mondtam az előbb.

-Csak a szomszédba. – Forgattam a szemem, és odadobtam neki a kulcsot, ami az ölébe esett.

-Nincs ehhez még nagyon korán? – Pislogott nagyokat, először a kulcscsomóra, aztán rám.

-Nincs. – Durrant el az agyam, és kimentem a szobából.

Még hogy engedjem közel magamhoz, meg hogy ne lökjem el! És ha ilyen idióta? Oké, hogy korán van –neki-, és hogy még nem ébredt rendesen fel, de attól még nem kellene ilyen baromságokat kérdezni! Aish!

Alig ismerjük egymást! Komolyan, anyámat is jobban ismerem, mint ezt a srácot, pedig a szülőmmel kétéves koromban találkoztam utoljára.

Most már biztosan utána fogok nézni ennek a, hogy is hívják… idolnak. Tuti miden baromságát az internetre pakolgatja fel, meg teszi az agyát. Ha ilyen pofátlan…

Benyitottam a szobámba, ahol Hei üdvözölt. Körülugrált, amíg átöltöztem, aztán megfésültem a bozontos szőrét.

-Gyere kislány, menjünk sétálni! – Szóltam oda neki. – Nincs kedvem reggelizni.

Ügyesen sikerült elkerülnöm nagyit, aki tuti nem engedett volna el reggeli nélkül, és ilyen korán. Mire én átértem a nagykapun a kutya már a kis facsoport mellett ugrabugrált.

Füttyentettem neki, és a pórázt a csuklómra csavartam. Összehúztam a pulcsimat, és kocogni kezdtem a kilátó felé.