Chapter 36.

GOT7 Fanfic

Chapter 36.

Yun

Nagyon hálás vagyok Choi Seung Hoon-nak, a GOT7 managgerének, hogy elintézte nekem a hazafelé utat. Alig egy óra alatt. Elképesztő az az ember. És hálás vagyok neki, hogy elengedett minket a városba.

Éppen a lifthez mentünk, amikor Mark és Jackson előkerült az egyik szobából.

-Hé! - Szólt utánunk Jackson. - Merre mentek?

-Csak a büfébe. - Nézett rám gyorsan BamBam. Elvégre a managger a lelkünkre kötötte, hogy ne mondjuk el a többieknek a kis kiruccanásunkat, vagy ha felismerik BamBamet akkor azonnal induljunk vissza a szállásra.

-Kabátban? - Húzta fel a szemöldökét Mark.

-Oké, mi folyik itt? - Fonta össze a karjait Jackson, miközben közelebb jött hozzánk. - Kimentek a managger engedélye nélkül?

-Igazából... - Vágott BamBam egy "lebuktunk, már mindegy" fejet. - Yunnak két nap múlva haza kell mennie. És a managger megengedte, hogy megnézzük a várost mielőtt Yun elutazna.

-És ebből ki akartatok hagyni engem?! - Háborodott fel Jackson. - Nélkülem akartok elmenni sétálni? Azt hittem jóban vagyunk! Főleg itt Pekingben... Én vagyok a kínai, csak mondom! Hol van a managger?! - Trappolt el az egyik irányba, Seung Hoon szobája felé.

Mark még mindig ott állt a folyosón velünk szemben. Mindannyian a managger szobájába berontó tagot néztünk. Rosszul éreztem magam emiatt. Hiszen BamBam nagyon jóban van Jacksonnal, és most lehet hogy ennek vége. Miattam.

Miután Jackson eltűnt az egyik ajtó mögött közelebb jött hozzánk, és lassan elmosolyodott.

-Ha megengedné veletek mehetnénk? - Kérdezte aranyosan.

BamBam rám nézett, mire vállat vontam.

-Nem terveztünk zártkörű rendezvényt. - Néztem fel a legidősebbre. - Az volt tervben, hogy elmegyünk kipróbálni a kínai kaját, és sétálgatunk.

-Tehát randi. - Szögezte le Mark. - Akkor mi nem megyünk.

-Jackson fel fog robbanni. - Nézett el a managger ajtaja felé BamBam.

-Menjetek gyorsan. Minket úgysem fognak elengedni. - Nyomta meg a lift gombját Mark. - Jackson majd lenyugszik. Vigyázzatok egymásra, és gyertek vissza épségben!

Mark ránk mosolygott, aztán becsukódott a liftajtó.

-Biztos nem lesz baj belőle? - Nézetem a fiúra.

-Mármint abból, hogy kimegyünk? Nem. - Mosolyodott el.

-Én Jacksonra gondoltam. - Mentem hozzá közelebb. - Nem lesz belőle veszekedés?

-Egy idő után lenyugszik. Nem fog ránk haragudni. - Simította meg az arcom. - Mark majd elmondja neki mi a helyzet, és akkor biztosan megnyugszik.

-Biztos? Még visszamehetünk. - Néztem a szemébe.

-Dehogy megyünk vissza! Hidd el, Mark megoldja. - Mosolygott. - Vedd fel a maszkot!

-Aranyos volt tőle. - Mosolyodtam el, miközben összefogtam a hajam, és betuszkoltam a kapucni alá.

-Sajnálom Hyungot. Meg kell birkóznia Jackson kiakadásával. - Igazgatta a maszkját a lift tükrében a fiú. - De Jackson mindig megbocsát. Nagyon lágyszívű, úgyhogy nem lesz baj. De most már ne ezen rágódj! Élvezzük a kiruccanásunkat! - Megigazította a kapucnimat, és a maszkomat is.

A lift leért a földszintre, ahonnan kisétáltunk a hallon keresztül az utcára. Nem igazán látszott hogy este volt, ugyanis mindenhol lámpák ezrei, reklámok, feliratok világítottak.

-Végül is örülök, hogy ketten megyünk. Ez tényleg olyan lesz, mint egy randi. - Kulcsolta össze az ujjainkat a fiú, és elindultunk az egyik irányba a járdán.

-Nem váltottunk pénzt. - Jutott eszembe ahogy elmentünk egy virágárus mellett.

-A managger Hyung váltott. - Mosolygott rám a szemével, mivel a maszk takarta az arcát, és megpaskolta a kabátja zsebét. - De ne ezen gondolkozz, hanem gyere! - Húzott maga után az embereket kerülgetve. - Élvezzük, és felejtsük el a problémákat!

Egész este nagyon jól éreztük magunkat. BamBam kis kínai nyelvtudásával tudtunk tájékozódni, és vásárolgatni. Valamiféle kirakodóvásár lehetett, végig egy hosszú utcán bódék álltak különböző árucikkekkel megpakolva. BamBam szerint valamiféle kínai ünnep volt éppen, erre volt az a nagy felhajtás. Egy csomó utcai árusnál megálltunk, és megcsodáltuk az áruikat, az ételes standoknál sokszor vásároltunk is. Sétáltunk az utcákon, az embertömegeket kerülgetve, a lámpafényben, vagy egymás kezét fogva, vagy ételekkel megpakolva. Találtunk művészeket, akik festményeket, rajzokat árultak, és láttunk egy tűznyelős produkciót is, ami nagyon fura volt. Majdnem rosszul is lettem, amikor elképzeltem, hogy milyen lehet lenyelni a lángot, és hogy milyen lehet annak az embernek a nyelőcsöve. Fúj. BamBam még időben elrángatott onnan.

Nagyon jó érzés volt mászkálni az utcákon, még úgy is, hogy a végére megfájdult a lábam a cipőben. Mire a szállodához visszaértünk már nagyon fájt, de nem igazán foglalkoztam vele. Sokkal jobban lekötött a kezemet fogó, mellettem sétáló, nevető fiú.

Egyszerűen boldog voltam a fájó sarkammal együtt. Csodálatos estét töltöttünk együtt BamBammel. Ami Koreában lehetetlen lett volna, ugyanis ott biztosan felismerik egy ilyen helyen, ahol ennyi ember van. A vásáron pedig csak arra kellett figyelnünk, hogy ha valakin valami K-pop-hoz kapcsolódó feliratot láttunk kikerüljük. Bár a maszk és kapucni kombó maradt rajtunk.

A szállásra visszaérve bejelentkeztünk a managgernél, hogy megérkeztünk, aztán a szobánkba mentünk. Nem éreztem magam fáradtnak, bár az óra szerint pár óra múlva kelnünk kellett.

Amíg zuhanyoztam BamBam elaludt. Halkan bebújtam mellé, és a hátát simogattam, amíg el nem nyomott az álom engem is.

~ reggel~

JB rázott fel minket, vagyis BamBamet, ő pedig engem keltett fel. Még volt fél óránk indulásig, ami alatt én simán, a fiú kicsit kapkodva készült el.

A kocsiban reggeliztünk, miután ellenőriztük Jacksonnal hogy tényleg teljesen megfelel a diétámnak a kaja, amit kaptam.

Egy hatalmas csarnokba mentünk, aminek kimondhatatlan neve volt, de egyszerűen óriási volt, nagyon menő technikákkal felszerelve. A színpad is elég nagy volt, JB azt mondta, hogy ekkora színpadon még nem léptek fel, de mindannyian örültek, hogy ott lehettek.

Kétszer próbálták el az egész kétórás koncertet, hogy minden rendben menjen. Én a nézőtéren ültem az egyik fotóssal, akinek Bangkokban segítettem. Kölcsönadta a fényképezőgépét, és azzal fotóztam a fiúkat, ahogy izzadtan hallgatják, amit a stáb magyaráz nekik. Élő közvetítés lesz valamelyik internetes oldalon, így mindent jól kell majd csinálniuk.

A próbák után ettünk, aztán kidőltek egy kicsit aludni. BamBam az ölembe hajtotta a fejét, és úgy aludt, a többiek meg a székeket összetolva, vagy a földre terített pokrócon helyezték magukat vízszintesbe.

Alvás után átöltöztek (addig kimenekültem a folyosóra), aztán a sminkesek és a fodrászok vették át a stafétát. BamBam mellett ültem, és néztem, ahogy az egyik fodrász megcsinálja a haját.

A fiúkhoz már nem mehettem a színpad mögé, így az egyik biztonsági őr, és a fotós társaságában néztem, ahogy a rajongókat beengedik a csarnokba. Rengetegen voltak. Az az óriási nézőtér, a több ezer férőhelyével mind megtelt.

A fotós szorgalmasan kattintgatott mellettem, én meg csak bámultam az a sok színes táblát, amit már a koncert megkezdése előtt lengettek. Amíg a GOT7-re vártak a tagok nevét kántálták, vagy énekelték a hangszórókból szóló dalokat.

A két fotós közül az egyiknek egészségügyi problémái akadtak, így az én kezembe nyomta a kameráját.

A stábnak fenntartott helyre vezetett a megmaradt ismerős fotós, és megbízott azzal, hogy közeli képeket készítsek a tagokról.

-És ne csak BamBamet fotózd! - Kacsintott rám, mielőtt a kamerájába nézett volna.

Csak a fejemet ráztam, majd mikor a fények kialudtak a kamerára, és a képekre szenteltem minden figyelmem.

A színpadra majdnem felülről láttunk rá, és bár nagyon hangosan dübörgött a zene mégis hallani lehetett a rajongók tombolását.

Szorgalmasan kattintgattam, és fókuszáltam rá a tagokra. A mellkasomban dübörgött a basszus, és még onnan, messziről is jól láttam, ahogy a tagok élvezik az egészet, és boldogok, hogy ezt csinálhatják.

Nem szívesen mondom ki ezt az igazságot, de azt hiszem még jobban beleszerettem BamBambe, az utóbbi pár nap miatt.

A fotós kérése ellenére a legtöbb képet mégiscsak BamBamről sikerült készítenem. Annyira jól nézett ki abban a ruhában, és egyeltalán olyan jól néz ki mindig, hogy képtelen voltam a többiekről annyi képet készíteni mint róla. Valahogy mindig őt követtem a kamerával...

A gép sorozatképeket készített, és lettek elég jók ahhoz, hogy fényképnek elmenjenek.

-Nem is színésznőnek kellene lenned, hanem fotósnak. - Mondta a hozzáértő, amikor megnézte a koncert végén a képeket, amiket készítettem. - Bár elég sok képed van BamBamről... - Mosolygott, miközben a laptopon nézte a képeket.

Sok tanáccsal is ellátott, amiknek a nagy része szakmai nyelven volt, de azért valamit értettem belőle.

A koncert után a kijáratnál pacsiztak a kivételes rajongókkal, és megköszönték nekik, hogy eljöttek, aztán az öltözőbe vonultak. Enni.

Segítettem összeszedni a kamerákat, és elpakolni a fotós barátomnak (ő nevezett így először), így én csak addigra értem be az öltözőbe, mire már mindenki pakolta össze a cuccait.

BamBam magához szorított, mire a szobában lévőktől kaptunk néhány helytelenítő pillantást. Kimentünk a folyosóra, és egy kis terembe húzott be a fiú, ami egy másik öltöző lehetett.

-Annyira fáradt vagyok, de el akarok veled menni ma este megint valahová. - Ölelt át.

-Rengeteget dolgoztál. - Simogattam a hátát. - És én is ügyes voltam, mert egy csomó fotót készítettem, meg dicséretet is kaptam a fotósotoktól.

-Tényleg? - Tolt el magától, és mosolyogva egy puszit nyomott a homlokomra. - Majd megnézhetem őket?

-Azt mondta, hogy majd a managgeretek elküldi nektek.

-Kíváncsian várom. - Mosolygott, aztán lehajolt, hogy egy csókot adjon.

A félhomályos kis öltözőben lehet hogy tovább is mentünk volna egy-két csóknál, ha a fiú telefonja nem kezd csörögni.

-Lehet, hogy tényleg haragszik rám. - Nézte a kijelzőt BamBam, amin Jackson neve villogott, majd a füléhez emelte.

-Hol vagytok? Indulnunk kéne.

-Megyünk vissza az öltözőbe. - Sóhajtott a mellettem álló, aztán bontotta a vonalat.

-Azt mondtad, hogy hamar megbocsát. - Fogtam meg a felém nyújtott kezét.

-Csak akkor hívhat fel egy ilyen pillanatban, ha mérges rám. - Kulcsolta össze az ujjainkat, aztán kinyitotta az ajtót.

Az öltözőbe visszaérve gyorsan összeszedtük a cuccainkat, aztán mentünk a parkolóba, a kisbuszhoz.

BamBam el akart még menni sétálni, de már a kocsiban bealudt a vállamra dőlve. Az autóban csak a szuszogást lehetett hallani, meg ahogy néha a managgerük telefonja csipogott.

Mikor a sofőr leparkolt a szálloda előtt a managger felébresztette JBt, aki felrázta a többieket. A liftben Mark állva majdnem visszaaludt, Juniornak kellett támogatnia, hogy eltaláljon a szobájuk ajtajáig.

BamBam is csak arra a pár percre tudott felébredni amíg felmentünk a szobánkba. Amint becsuktam az ajtót magunk után bedőlt az ágyba, úgy ahogy volt, ruhástul, és pár perc múlva már aludt is tovább.

Én még írtam az otthoniaknak, hogy mikor fog leszállni a gép Incheonban, amivel tervezek menni. Yongi megígérte, hogy kijön majd elém, amit sikernek vettem.

Leszedtem BamBamről a cipőjét, és valahogy a kabátját is leoperáltam róla, aztán ráterítettem a takarót. Bebújtam mellé, és átöleltem a hátát. Nem sokkal később már én is aludtam.

Reggel nem keltett senki, mégis korábban felébredtem. Mikor megnéztem az órát kissé elhűltem, hogy csak három órát aludtam, de nem éreztem magam fáradtnak.

Mára a fiúk engedélyt kaptak a város körbejárására, de valószínűleg ahogy BamBam is, mindannyian a lóbőrt húzták.

Nem akartam felébreszteni a fiút, így lezuhanyoztam, majd csendben pakoltam be a bőröndömbe.

-Yun-ah... - Motyogta, miközben feltornázta magát ülő helyzetbe. Ránéztem a bőröndöm mellőle, amibe éppen egy pulcsit hajtogattam be. - Már reggel van?

-Igen. - Mosolyogtam, és odamentem mellé. Kissé kócos fejjel, álmos szemekkel nézett rám.

-Nem akarom, hogy elmenj. - Jelentette ki, aztán összeborzolta a haját.

-Tudod, hogy muszáj, mert megígértem. - Simítottam le a vállán a pólóját, mire a tenyerébe fogta a kezem.

-El akartam még veled menni mégegyszer arra a vásárra. Sajnálom, hogy elaludtam.

-Ne hajszold túl magad. - Simogattam meg az arcát.

Már nem maradt sok időnk, amit kettesben tölthettünk volna, az indulásomig, ami a tíz órakor volt esedékes.

BamBam elmondta, hogy hogyan élte túl az első repülését Thaiföldről Koreába, mert persze a legjobban a repülőtől rettegtem.

Próbált előre is megnyugtatni, és adott nekem egy könyvet, amit egy rajongótól kapott, és thaiul volt, hogy azt olvassam a repülőn, és ne arra koncentráljak, hogy a levegőben vagyunk.

Tíz előtt pár perccel beállított a managger, és szólt, hogy vigyem a cuccaimat.

Elbúcsúztam a többiektől is, mivel csak BamBam kísérhetett el a reptérre.

A kocsiban kellett elbúcsúznunk egymástól, mivel a terminálban már kerülnünk kellett a feltűnést. A managger kettesben hagyott minket pár percre az autóban, aminek mindketten örültünk, de nem akartunk elbúcsúzni egymástól. Főleg úgy, hogy az elkövetkező három hétben nem láthatjuk egymást.

Maszkban és kapucnival a fejünkön sétáltunk a Tong Xian-i reptéren. BamBam húzta a bőröndömet, csak a hátizsákomat engedte hogy cipeljem, ami meg aztán tényleg nem volt nehéz.

Miután leadtuk a bőröndömet beálltunk a sorba, hogy átessek az ellenőrzéseken. Mikor a kapuhoz értem BamBam és a managger nem jöhettek tovább. A managger a kezét nyújtotta.

-Mindent köszönök. - Néztem a komoly férfi arcára. A managger kiállt a sorból, és a mellettem álló fiúra nézett. BamBam magához ölelt, és mivel nem tarthattuk fel sokáig a sort hamar el kellett hogy engedjük egymást.

Amint átjutottam az ellenőrzéseken, és visszapakolhattam a táskámba mehettem is a gépre, bár az indulásig még volt egy óra.

A felszállásig BamBammel írogattunk KakaoTalkon, mivel ők meg egy kisebb dugóba kerültek a szálloda felé menet.

A pilóta bemondta, hogy még tíz perc, és megkezdjük a felszállást. Mellettem egy nálam fiatalnak tűnő lány ült, aki egy kínai magazint olvasgatott. Szerettem volna olyan nyugodt lenni mint ő.

Mikor megkezdtük a felszállást a gyomrom görcsbe rándult, és összeszorult a torkom. Szerettem volna azonnal leállítani a repülőt, kiszállni, és visszarohanni BamBamhez. Abban a pillanatban elátkoztam azt, akik miatt vissza kényszerültem menni Koreába...

"Minden rendben lesz" - Hallottam BamBam hangját a fejemben. Elfehéredtek az ujjaim annyira kapaszkodtam az ülés karfájába, és csak az ő szavait ismételgettem magamban lehunyt szemmel.

Mikor egyenesbe került a gép kissé megnyugodtam. Vagyis már ki mertem nyitni a szemem.

A mellettem ülő kislány mondott valamit kínaiul, aztán szomorúan elmosolyodott.

Megpróbáltam rámosolyogni, és ez valószínűleg sikerült is, mert az ő mosolya is vidám lett.

Figyelemelterelés céljából előszedtem a táskámból azt a könyvet, amit BamBam adott, és olvasni kezdtem.

Egész jó történet volt. Bár sok szóhoz elő kellett vennem a telefonom, és egy szótárban kikeresni, de értettem miről volt szó, ami boldoggá tett.

Nem voltunk sokat a levegőben. Két és fél órás utunk volt. Még a könyv közepén sem tartottam, mikor a pilóta bemondta, hogy megkezdjük a leszállást.

Kész őrület, hogyan bírta ki a karfa az ujjaim szorítását, nem mintha olyan erős lennék, de már nekem is fájt, ahogy szorítottam, de a világért nem engedtem volna el. Pattogott a fülem a nyomásváltozástól, és hatalmasakat nyeltem, hogy jobban legyek.

Mikor végre a földön gurultunk elraktam az ölemben heverő könyvet, és megdörzsöltem az arcom, mert valószínűleg kiment belőle az összes vér. Szörnyen éreztem magam. Mikor megállt a repülő minden ember felugrált, és kifelé tódult.

Megvártam, míg kisebb lesz a tömeg, és csak akkor álltam fel. Éreztem, hogy a lábaim remegnek, de láttam egy idősebb nőt, aki sokkal rosszabbul volt mint én. Legalább egy kicsit megnyugodhattam, hogy nem csak én vagyok ilyen a repülőn.

A terminálba érve megkerestem a bőröndöm, aztán a kijárat felé vettem az irányt. Közben felhívtam Yongit, hogy merre van.

-Halló hugi! - Szólt bele. - Elnéztem az időt, szóval kicsit később indultam el. Még húsz perc, és ott vagyok.

-Oh, oké. Akkor a terminálban várlak. - Ültem le egy műanyag székre, magam alá húzva a bőröndömet. Miután letettem megcsörgettem BamBamet.

Megígértem neki, hogy felhívom mikor ideértem.

A hangja azonnal megnyugtatott. Elmondtam neki, hogy mennyire féltem, és hogy soha többet nem repülök, vagy legalábbis nélküle nem. Ő meg elmesélte, hogy Jackson vezetésével mászkáltak Pekingben, és hogy a kínai tag kikérdezte a tűznyelőt hogyan csinálja a trükkjét. Megtudták, hogy igazából nem nyeli le a lángokat.

-Szerintem ez akkor is undorító. - Fintorogtam. - Képzeld el milyen lehet a tüdeje.

-Neki ez a munkája. - Hallottam BamBam nevetését. - És ő szereti. Végül fotózkodtunk is vele. Egész rendes fickónak tűnt.

-Hogy vesz rá valakit erre a lélek, hogy ezzel foglakozzon?

-Szerintem nagyon menő. Ha valaki felidegesít csak lenyelsz egy gyertyát, aztán sárkányt játszol. - Nevetett továbbra is.

-Akkor sem normális az az ember. - Jelentettem ki.

Végül sikerült meggyőznie, hogy lehet egy tűznyelő is normális ember, aztán elmondta, hogy éppen milyen helyen járnak, és hogy YuGyeom próbálja kikönyörögni a managgernél, hogy egyenek végre.

-Viszont most csoportkép lesz, szóval majd írok, ha visszaértünk a szállodába, mert nagyon sokba fog kerülni neked ez a beszélgetés.

Hosszú búcsúzkodás után bontottuk a vonalat.

Fél perc múlva újra csörgött a telefonom.

Megbeszéltük Yongival, hogy hol találkozunk. Valahogy mégis elkeveredtünk, és csak hosszas keresgélés után találtuk meg egymást. Meglepetésemre nem egyedül jött ki elém.

Miután megölelgettem a bátyám köszöntem Danbinak is.

A kocsiban hazafelé elmondtam, hogy mit csináltam ezalatt a pár nap alatt, hogy milyen helyeken jártunk, és hogy találkoztam BamBam szüleivel is.

Yongi sokszor közbevágott, és Danbi is érdeklődött, ami meglepett. Akkor nem tűnt olyan "fennhordom az orrom, mert én vagyok a legjobb csaj a sulimban "-nak, hanem inkább egy értelmes, az átlagnál szebb vonásokkal rendelkező egyszerű lánynak.

Otthon, miután mama megölelgetett, és Hei kétszer a földre döntött örömében, vacsoráztunk. Danbi is maradt vacsira, és megtudtam, hogy az elmúlt napokban sokat volt nálunk, és amikor nem dolgozott, akkor segített mamának, vagy ha Yongi otthon volt, akkor elmentek valahová együtt. Hei is nagyon megkedvelte a lányt, és láthatólag mamának sem szúrta a szemét. Én meg örültem, hogy a bátyám boldog.

Persze evés közben én is meséltem, és próbáltam kielégítő válaszokat adni mama kérdéseire.

Vacsi után én szinte azonnal mentem aludni. Amint bedőltem az ágyamba azonnal elaludtam. Elvégre a fél napomat rettegéssel töltöttem, hogy vajon minden rendben lesz-e a repülőn, és hogy túlélem-e. És sikerült. Bár az, hogy soha többet nem akarok egyedül repülni más kérdés...