Chapter 18.

GOT7 Fanfic

Chapter 18.

Yun

Már javában tartott a szünet (úgy körübellül két napja), amikor mama leküldött a papa régi műhelyébe a karácsonyfa díszekért. Mivel ő főzött, és odaégett volna a kaja, és mivel Yongi éppen nem tartózkodott otthon, ezért nem passzolhattam le, és így kénytelen voltam én lemenni.

Még azelőtt szinte minden nap, vagy minimum a délutánjaimat ott töltöttem, de amióta elment nem mertem lemerészkedni, mert féltem az emlékektől.

Amilyen lassan csak tudtam mentem le a lépcsőn, de még így is túl hamar értem oda a vasrácsos faajtó elé. Lassan beillesztettem a kulcsot a zárba, aztán addig forgattam, amíg nem hallottam a zár kattanását. Nagy levegőt vettem, aztán beléptem.

Korom sötét fogadott, mivel a kis helyiségnek nem voltak ablakai. A kapcsolóhoz nyúltam, és felkattintottam. Kis időn belül az izzó a plafonon villogni kezdett, aztán a többi lámpa is, majd világosságba borult minden.

Ahogy körbenéztem mindent ugyan úgy találtam, ahogy annak idején volt: A nyikorgós karosszék a szoba közepén, amiben mindig ücsörögtem, és néztem, hogy mit csinál. A tervek, és mindenféle régi, és elsárgult papírok a parafa-táblán, szépen rendszerezett szerszámok a polcokon...

Még az illat is ugyan az volt, mint régen.

Csak Ő hiányzott. Szinte vártam, hogy mikor nyikordul meg a padló, és lép be a raktárból, vagy a belső udvarból... De persze nem jött. Nem jöhetett. Már nem volt köztünk.

Sírni akartam, ott és azonnal.

Az ajkamba haraptam, elvégre megfogadtam az utolsó átbőgött éjszaka után, hogy nem sírhatok többet ilyen módon. És biztosan ő sem akarná. Mindig azt mondogatta, hogy ők akkor boldogok, ha mi is azok vagyunk. És ő főként akkor boldog, amikor én is az vagyok.

Behúztam magam mögött az ajtót, és a raktár felé indultam, ahol csinos kis fadobozokban (inkább kocka-ládákban) tartottunk mindent, ami éppen nem volt aktuális. Így a karácsonyfadíszek is ott rejtőztek valamelyik szépen felcímkézett fenyőfadobozban.

Akaratlanul is végigsimítottam egy-két olyan tárgyat, amik nagyon fontosak voltak neki, és amiknek csak itt volt helye. Azt a kis széket, amit nekem faragott tizedik születésnapomra. A padot, ami régen, a felújítások előtt, a lépcsőfordulóban állt, és amíg mi az udvaron játszottunk ők ott beszélgettek mamával.

Hidegzuhanyként értek az emlékképek, és folyni kezdtek a könnyeim. Azt akartam, hogy velünk legyen!

Letöröltem a könnyeimet, és kihúztam a szorulós belső ajtót, aztán beléptem a raktárba. Miután felkapcsoltam a villanyt ott is keresni kezdtem az egymásra pakolt dobozok között a "karácsonyfadíszek" feliratút. Elmélázva néztem egy "családi fotóalbumok" nevezetű dobozra, aztán átfutottam még huszonvalahány címkét, mire megtaláltam ami kellett nekem. És amit persze az egyik kupac legalján találtam meg. Leemeltem a legfelső dobozt, és átraktam egy kisebb kupac tetejére, aztán a következőt is, ami dög nehéz volt, aztán az utána következőt, és a többit.

Ahogy pakoltam hirtelen leborult valami, és az egyik doboz recsegve a földre esett, és kiborult a padlóra. Kiemeltem a karácsonyfadíszeket tartalmazó dobozt, és az ajtó mellé tettem aztán elkezdtem visszapakolni a kiborult... kutyajátékokat.

A fejemet csóválva néztem a majdnem teljesen -kutya rágás nyomokkal tarkított- felismerhetetlen tárgyakat, amik még Hei elődeié voltak. Egy labdát azért be tudtam azonosítani, meg egy sípolós gumikacsát, bár szegénynek kevésen múlott hogy nem esett le a feje, mert úgy nagyjából fél centi széles gumicsík tartotta össze a testével.

Lezártam a dobozt, és visszatettem a többi közé.

Megragadtam az ajtóban várakozó dobozt, aztán kihátráltam a raktárból. Letettem a rakományt a padra, és visszamentem lekapcsolni a lámpát. Ahogy megfordultam észrevettem valamit, de nem foglalkoztam vele, mert hallottam, ahogy mama papucsának jellegzetes kopogása egyre erősödik a fejem felett, tehát jön le megnézni, hogy élek-e még. Gyorsan felkaptam a dobozt, aztán kihátráltam a szobából.

Ahogy kiértem a hidegbe, és a lucskos udvarra, ahol csak ott nem folyt a víz, ahol... éppen nem tartotta kedve, szembetaláltam magam a nagymamámmal.

-Már azt hittem valami baj van. - Suttogta megkönnyebbült mosollyal. - Vidd csak fel, csillagom, bezárom majd.

A lépcső felé indultam, ugyanis nem volt kedvem megvárni, beszélni vele, vagyis... semmihez nem volt kedvem. Pontosan tudta mennyire hiányzik nekem, én is tudtam mennyire hiányzik neki, így nem beszéltünk róla.

A lakásba érve letettem a dobozt a nappali közepén, aztán rácsörögtem Yongira, hogy merre van, mert be kellene szenvedni a karácsonyfát az erkélyről.

Háromszor csörgettem meg, de nem vette fel.

Vagy gőzerővel dolgozik a kalandparkban, vagy esetleg máshol dolgozik. De inkább nem is akartam tudni.

De idén nincs akkora fánk, mint például előző évben, így talán egyedül is elbírom...

Kimentem az erkélyre a fához, ami egy nagy faládában volt, elnézést, dézsában.

Hei valahonnan hirtelen előbukkant, és a lábamhoz dörgölőzött.

Megsimogattam a fejét, aztán a fát kezdtem mustrálni.

A kutyám érdeklődve figyelte, hogy mi lesz ezzel a nagy és szúrós izével, ami miatt nem tud rendesen rohangálni, végig az erkélyen.

-Hé, szomszéd lány! - Hallottam meg egy ismerős hangot, mire arrafelé fordultam.

-Szia! - Intettem YoungJaenek, akinél most érdekes módon nem volt telefon. Vagyis a kezében nem, így arra a következtetésre jutottam, hogy valahol a zsebében lehet.

-Hallottam ám a nagy jelenetről. - Sétált közelebb. - Nem semmi, hogy hagytad, hogy dongsaeng lesmároljon.

-Maximum ThreeSt szidhatom érte. - Tártam szét a karjaim, mire furán nézett rám.

-ThreeS, Seo Shin Seong, osztálytársunk. Ő írta a forgatókönyvet. - Próbáltam felvilágosítani, de nem nagyon értette.

-Biztos. - Hagyta rám. Aztán egy ideig bámult rám. - Szép fátok lesz. - Szólalt meg végül.

Ekkor hirtelen beugrott egy ötlet. Mi a francnak hívjam haza a bátyámat az...szóval onnan, akárhonnan, ahol jelenleg tartózkodik (valószínűleg a barátnőjével), ha a szomszédban hét jófej, és roppant jó súlyemelő fiú tartózkodik?

-YoungJae... Segítenél... - Kezdtem, de félbeszakított egy telefonhívás. A fiú előkapta a zsebéből a telefonját, aztán azonnal a füléhez emelte.

-Tudod mióta várok rád? Miért nem végeztél hamarabb? Már aggódtam! - Hadarta.

-...bevinni a fát a nappaliba? - Fejeztem be a mondatomat, mire felfedezte, hogy nagyjából két lépésre állunk egymástól.

-Tudsz várni egy percet? ... Igen, persze, persze. .... Nem! Dehogy! ... Csak a szomszéd lány, akit BamBam már lestoppolt. ... Igen, igen, persze, persze. - Végül miután gondolom felvázolta a titokzatos valakinek, hogy ki vagyok lefogta, nagyjából öt, na jó, ez túlzás, maximum két másodpercre a kagylót, hogy elhadarja mihez kezdjek a fával. - Kérd meg a többieket. - Intett a lakásuk felé, aztán már mondta is tovább a telefonba.

Tehetetlenül ácsorogtam egy darabig, aztán elindultam a GOT7 lakása felé.

Bekopogtam a nappaliba vezető üvegajtón, aztán mivel senki nem jött elém, vagy szólalt meg, ezért beléptem. Lerúgtam magamról a cipőmet, aztán beljebb mentem becsukva magam után az ajtót.

-Hahó! - Szólaltam meg, mire egy macska ugrott le valahonnan. Pár másodperc múlva meg is láttam a cicát. Odajött hozzám, mint valami úri lény, aztán a lábamhoz dörgölőzött. Leguggoltam mellé, és megsimogattam a fejét, mire még jobban hozzádörgölőzött a kezemhez. Aztán dorombolni kezdett.

-Szeret téged. - Felnéztem JBre, aki mosolyogva nézett ránk. - Egyébként szia, ő Nora, és mi szél hozott?

-Szia! - Aztán suttogtam a cicának is egy sziát, majd a gazdájára néztem. - Igazából egy szívességet szeretnék kérni.

-Igen? - Dőlt az ajtófélfának zsebre dugott kezekkel, amolyan ne kímélj fejjel.

-A karácsonyfánkat be kellene vinni a nappalinkba.

-Mi? - Nevette el magát.

-Mire számítottál? - Kérdeztem vissza, felnézve rá.

-Hát tudod van egy hős szerelmesünk, aki Juniorral, Markkal, és YuGyeommal egyetemben most távol van, de nem is tudom... Valami személyes szerelmi üzenetre. Mondjuk. Nem tudom. A lányok szoktak ilyeneket küldözgetni?

-Nem tudom. Majd megkérdezem a barátnőmet. - Nevettem el magam a kínos szituáción. - Egyébként ezek szerint nagyon rá vagytok kattanva erre a témára.

-Két hősünk is van. - Forgatta a szemét JB. - Plusz Jackson, mert ő is felszedett valakit. De ő más. - Legyintett, hogy ne is foglalkozzunk vele.

-Szóval lenne kedved karácsonyfát cipelni? - Érdeklődtem visszatérve ittlétem okára.

-Ja, persze. Az a fa, ami az erkélyen van?

-Igen. - Bólintottam.

-Ó, akkor pillanat. Egyébként gyere beljebb! - Invitált be, ami nagyjából azt jelentette, hogy a ruha-és cipőhalmokon keresztül követnem kellett az egyik szobába.

-Jack! - Rázta meg az ágyán kockuló fiút.

-Mi van? Még nem fejeztem be. - Morogta, miközben le sem vette a szemét a képernyőről. - Menj a francba, belelógsz a játékomba!

-Jackson Wang, egy csaj van itt! Ne most szemétkedj!

-Csaj?! - Állította le azonnal a játékot. JB az ajtóban álló énemre mutatott, mire Jackson legyintett. - Ő foglalt.

-Mondd el neki! - Nézett rám JB, mire értetlenül meredtem rá.

-Mit?

-Hát hogy mire kellünk.

-Egy kikötésem van: nem viszek szerelmes üzeneteket! - Nézett rám.

-Nem erről van szó. Nem tudom mit mesélt be nektek BamBam, de tudtommal nincs köztünk semmi.

-Ahaaa, persze. - Morogta Jackson.

-A karácsonyfánkat kellene becipelni a nappaliba.

-És miért pont én? - Érdeklődött, miközben a játékkonzolt piszkálta.

-Nem tudom. Először megkértem volna YoungJaet, de neki azonnal telefonálnia kezdett...

-Egész nap rá volt pörögve a nőjére, mert valami vizsgája volt, vagy mi, és nem tudtak kétpercenként beszélni, szóval nézd el neki. - Vágott közbe JB.

-Aztán megkértem drága JBt, hátha...

-Én nem mondtam nemet. - Ellenkezett az említett.

-Igent sem. Berángattál ide. - Vázoltam fel a történetet.

-És ha én lennék a karácsonyfa cipelő mi javam származik nekem abból? - Erre a mondatra JB érdekesen meredt Jacksonra. - Most meg mi van?

-Csak nem ragadt rád valami műveltség?!

-Rohadt vicces. Szóval mit kapok érte? - Nézett rám újra. Egy kicsit elgondolkodtam, aztán beugrott egy ötlet.

-Hát... Mama sütött sütit. Valami maffin meg...

-Oké, benne vagyok. - Kiáltott fel egyszerre a két fiú. Aztán elkezdtek veszekedni azon, hogy ki mondta először, és hogy ki viszi a karácsonyfát. Eléggé érdekes helyzet volt.

-Nem gondoltam volna, hogy ennyire lelkesek lesztek. - Kezdtem félbeszakítva őket. - De felőlem ketten is hozhatjátok, és mindketten kaptok sütit.

-Megbeszéltük. Mikor cipeljünk?

-Most? - Kérdeztem vissza.

-Oké, akkor azonnal. - Kezdte Jackson, aztán áthúzta a fején a pólóját.

-Mit művelsz!? - Akadt ki azonnal JB.

-Átöltözök, mi bajod van?

-Én inkább megyek. - Indultam az erkély felé, ahol összetalálkoztam a (mily meglepő) még mindig telefonáló YoungJaevel.

Intettem egyet neki köszönésképp, aztán felrángattam a cipőmet és kiléptem az erkélyre.

Visszamentem a lakásba, ahol a mama azonnal letámadt.

-Csillagom hol voltál? Már aggódtam.

-Csak a szomszédban. Mivel Yongit nem értem el, ezért kerestem másik karácsonyfa cipelőket. Ugye vághatok fel egy kis sütit?

-Persze. Nekik is sütöttem, és még... - Kezdte, de elhallgatott.

-És még?

-A bátyád ma estére hazahozza a barátnőjét. - Húzott elő egy tepsit a sütőből, aztán a pultra tette.

-Járt már itt. - Vontam meg a vállam.

-De be szeretné nekünk mutatni, mint a...

-Mint a...? - Kérdeztem vissza, de nem foglalkozott velem többet, minden figyelmét újra a sütiknek szentelte.

-Yun! Hahó! - Hallottam a nappali felől kiabálást. Kiszaladtam Jacksonhoz és JBhez, akik ott ácsorogtak az erkélyajtónk előtt.

-Mutatom, hogy hova tegyétek, jó? - Tártam ki az ajtót, hogy beférjenek rajta a fával.

A két fiú felemelte a dézsa két oldalán lévő fogantyúknál fogva a fát, és elindultak vele befelé a lakásba. Megmutattam nekik, hogy hová tegyék le, aztán gyorsan visszamentem becsukni az erkélyajtót, nehogy kiszökjön a meleg.

Miután beállítottuk a fát, hogy az előnyösebb oldalát mutassa kimentem a konyhába, és bevittem nekik a megbeszélt "bérüket".

Mama felvágott egy fél tepsi mennyiségű sütit, amit aztán a kanapén ülve, az ölükbe vett tányérok felett ettek. Hei odaült a lábukhoz, és ácsingózva nézett a tányérra, de megkértem a fiúkat, hogy ne adjanak neki, mert baja lehet tőle.

-Mi az, hogy a kutyának baja lehet a sütitől? Nekünk nem? - Nézett JB a kezében tartott finomságra. - Biztos...?

-Amikor kicsi volt megevett valami fura kenyeret, vagy... nem is tudom már. A lényeg, hogy valami liszteset evett, és állatorvoshoz kellett vinnünk. Azóta elzárunk tőle mindenféle lisztes cuccot, mert a kutyadoki is ezt ajánlotta.

-Érthető. - Mosolygott a kutyámra JB.

-Bocs haver, de nem kapsz! - Húzta el a tányért a kutyám orra elől Jackson, mivel a kutya a két mellső lábával felmászott melléjük a kanapéra, és a sütit szagolgatta.

Elparancsoltam Heit a kanapétól, aztán felemeltem a dobozt, amit a műhelyből hoztam fel, és a karácsonyfához vittem.

A két fiú kajálás közben nézte, ahogy kinyitom a ládát, és kipakolom belőle az égősorokat.

-Ööö... Yun... - Kezdte JB, mire hátranéztem rájuk.

-Igen? - Kérdeztem, mivel egymást kezdték lökdösni.

-Szóval... - Fogott bele újra JB, de megint nem folytatta.

-Bökd már ki! - Léptem el a karácsonyfától, amire gyorsan feltekertem az izzósorokat, és leguggoltam a dobozhoz, amiben éppen a kutyám volt benne félig, mert talált valami elképesztően érdekes dolgot az alján.

-Szóval te és BamBam... - Folytatta JB, mire felnéztem rájuk.

-Mi van velem és BamBammel?

-Nem is tudom. Jackson akarta tudni.

-De mit? - Érdeklődtem, mert még mindig nem tudtam, hogy mit akarnak velem, és a mondhatni öccsükkel.

-Szóval ti akkor most nem vagytok együtt? - Bökte ki Jackson.

-Miért lennénk együtt? - Kérdeztem vissza.

-Mert miért ne? Többek szerint aranyosak vagytok együtt. - Vonogatta a vállát JB.

-Nem tudom miért érdekel ez titeket. - Vettem ki a dobozból pár díszt, és a fára aggattam. - De tudtommal nincs semmi köztünk. Igazából... Jóbarátok vagyunk.

-És még...? - Kérdezte Jackson felhúzott szemöldökkel.

-Mi és még? - Bámultam rájuk, mire egymásra néztek, de egyik sem válaszolt.

-Felrakhatom én a csúcsdíszt? - Pattant fel hirtelen JB, mikor kivettem a következő adag díszt, amit a fára szántam.

-Tessék! - Nyomtam a kezébe a csillogó csúcsdíszt, amit óvatosan feltett a fa csúcsára. Aztán hátrébb lépett, és megszemlélte a díszt.

-Nagyon jól néz ki. - Röhögött fel Jackson. - Maga a tökély!

Jackson telefonja csörögni kezdett, ami miatt elnézést kért, aztán kiment az előszobába telefonálni.

-Felrakod ezt oda? - Adtam JB kezébe egy díszt, és az egyik felső ágra mutattam.

-Persze. - Akasztotta fel az ágra. - Amúgy tényleg... - Kezdte. - Tényleg nincs köztetek semmi dongsaenggel?

-Fogalmam sincs hogy mi ez a mániátok, de...

-Őszintén! Bejön vagy sem? - Nézett rám.

-Igazából... Miért zaklat mindenki ezzel? - Ráztam a fejem. - Az osztálytársaim, a legjobb barátnőm, te... És már a bátyám is kezdi.

-Ha elhívna randira mit mondanál neki? - Tette fel a következő kérdést.

-Nem tudom. - Ráztam a fejem. Miért zaklatnak ezzel? Bamyt is le fogom ütni, ha még egyszer elküld BamBamról egy képet. Miért nem tudják felfogni, hogy a kapcsolatokba nem kell belepofázni, mert maguktól alakulnak ki?! Aish!

-Őszintén, igen, vagy nem? - Nézett rám JB.

-Hagyj már békén! - Morogtam a karácsonyfát bámulva.

-Jó, oké. Nem erőltetek semmit. - Emelte fel a kezeit védekezően.

-Leader bácsi, a gyerekeid öt percen belül hazaérnek! - Jött vissza Jackson a nappaliba. - Szóval haza kéne menni.

-Akkor köszönöm a segítséget fiúk. - Mosolyogtam rájuk, igaz, hogy kicsit erőltetnem kellett, de végül sikerült.

-Szívesen. - Vigyorgott Jackson.

-Köszönjük a sütit, nagyon finom volt. - Búcsúztak el, aztán el is tűntek az erkélyen.

Lehunytam a szemem, aztán egy sóhaj után tovább díszítettem a fát.

Miután elkészültem a karácsonyfával, a konyhába mentem mamának segíteni főzni, aztán teríteni. Négy személyre.

Ez volt az első karácsony, amikor papa nem volt velünk, és mama megkért, hogy az ő helyére terítsek Yongi barátnőjének.

Mama idegesen figyelte az órát, de nem volt hajlandó elmondani, hogy pontosan mikor jönnek, így inkább bevonultam a szobámba Heivel. Miközben a kutyám fülét vakargattam Bamyval chateltünk. Nem volt túl komoly szóváltás, csak annyit beszéltünk meg, hogy utálja a szüleit. ugyanis megígérték neki, hogy együtt töltik a karácsonyt, aztán ma reggel bejelentették, hogy "sürgős üzleti útra kell menniük", és le is léptek.

Szóval miután Bamy az összes létező káromkodást leírta (vagy elmondta magában) rátértünk a "kinek mit vettél karácsonyra" témára.

-Yun, megjöttek! - Lépett be mama a szobámba.

-Egy pillanat, és jövök. - Írtam gyorsan vissza Bamynak, aztán ledobtam a telefonom az ágyra, és Hei kíséretében kivonultam a nappaliba.

Mama már nagyban invitálta be Yongi barátnőjét, aztán megölelte az unokáját is (mármint Yongit).

-Yun, bemutatom a barátnőmet, Kim Danbit, Bi, ő a húgom Young Nam.

-Szia! - Mosolygott rám egy meghajlás után a lány. - Családi, és baráti körökben Bi, vagy Danbi vagyok.

-Szólíts csak Yunnak. - Hajoltam meg. - Foglalj helyet! - Intettem az asztal felé.

-Tyű, nagyon szép a fátok! - Dícsérte meg a munkámat. Behoztam a vacsorát, leültünk a helyünkre, az asztal négy oldalára.

Mindannyian megdicsértük a mama főztjét, ő pedig szerényen mosolyogva lubickolt a dicséretekben.

Közben Danbi mesélt magáról, a családjáról, és néhány vicces dolgot a bátyámmal való találkozásáról.

Igazából... akkor gondolkodtam el rajta, hogy igazából összeillenek. Eddig csak Bamy pártján álltam, aki eltitulálta ribancnak, amikor megtudta, hogy az ő "szőke hercegének" barátnője van. De ez egyeltalán nem igaz rá. Danbi egyetemista, igaz, hogy nagymenő, de ahhoz képest teljesen helyén van, saját lakása van, sokban egyezik az érdeklődési köre Yongiéval, szereti a kutyákat (Hei azonnal összebarátkozott vele, ha eddig (mármint a régebbi találkozásaikkor) nem tette volna meg), meg túrázni... És még a humora is a helyén van.

Vacsi után átadtuk egymásnak az ajándékokat, és teljesen leblokkoltam, amikor Danbi a kezembe nyomott egy kis csomagot.

-Öhm... Köszönöm! - Öleltem meg. - Én... Izé, nem számítottam rád, úgyhogy...

-Direkt megkértem Yongit hogy tartsa titokban a jöttömet, hogy igazi meglepetés legyen. - Mosolygott rám. - Szóval nem is számíthattál rám.

-Szóval ezért volt olyan fura ma a mama. - Néztem elgondolkodva a Yongit ölelgető nagymamámra.

-Yongi elmondta neki, hogy jövök, mert mindenképpen ő akart főzni, és nem engedte, hogy rendeljünk vacsorát. - Vont vállat Danbi. - De téged megleptünk, igaz?

-Nap közben elkotyogta, de ma már semmi nincs nyitva. És igen, megleptetek. Nagyon jó értelemben.

-Ennek örülök. - Ölelt meg megint.

Ajándékozás után leültünk megnézni egy filmet, vagyis inkább újrakommentáltuk. Kiderült ugyanis, hogy csak Yongi nem látta még azt a filmet, így teljesen levettük a hangját, és a mi szöveg-feldolgozásunkat kellett hallgatnia. Eszméletlen sokat nevettünk, és jól megtaláltuk a közös hangot Danbival.

Tíz óra körül indulniuk kellett, mert valamelyik karácsonyi buliba voltak hivatalosak.

-Jöhetsz te is Yun! - Ajánlotta fel Danbi.

-Nem köszi, menjetek csak. - Legyintettem. - Az utóbbi időben volt egy buli ami sok volt egy kicsit nekem, szóval... Érezzétek jól magatokat! - Intettem utánuk az ajtóból.

Elmosogattunk mamával, aztán ő elment aludni, én pedig visszavonultam a szobámba.

Hei álmosan pislogott rám az ágyikójáról, így odamentem hozzá, és megsimogattam a fejét.

-Boldog karácsonyt! - Suttogtam, aztán felültem az ágyamra.

A mamától kapott pulcsimat húzkodtam a kezemmel, miközben vártam, hogy Bamy visszaírjon. De nem írt.

Eldőltem a párnáimra, és a sötét plafont bámultam. Aztán... eszembe jutott valami.

A telefonomat a zsebembe csúsztattam, és kiosontam a szobából. Felvettem a bakancsom, és egy fekete kabátot, aztán leakasztottam a műhely kulcsát, és kiosontam a lakásból.

Lesiettem a lépcsőkön a mobilommal világítva, hiszen már nagyon késő volt. Kicsit szenvedtem a kulccsal, ugyanis nem akart betalálni a helyére, végül, miután kinyitottam, belöktem az ajtót, aztán felkapcsoltam a villanyt. Becsuktam az ajtót, és az íróasztalhoz siettem.

Sajnálom papa, de nem bírom ki!

Azonnal megtaláltam, amiért lejöttem.

Felemeltem a kis faragott dobozt, és a kezemben forgatni kezdtem. Gyönyörű munka, az oldalán egy erdő futott végig, a tetején pedig kiemelkedett a kilátó. Az a kilátó, ahová mindig papával jártunk. Miniatűrben ott volt előttem az egyik kedvenc helyem.

Próbáltam kinyitni, de nem engedte magát. Ahogy forgattam, és a fény közelébe tartottam észrevettem rajta egy kulcslyukat, az egyik fa, mondhatni odvában.

Letettem a karosszékre a ládikát, aztán kutakodni kezdtem. Sorban húzogattam ki a fiókokat, és pörgettem át a papírkupacokat. De sehol semmilyen mini kulcs. Megnéztem a ott is, ahol papa a mütyüröket tartotta, de semmi. Az íróasztalon is átkotortam mindent, de ott sem volt. Átnéztem a polcokat, a másik szekrényeket, de nem volt sehol.

Végül kezdtem feladni, és más módszerhez folyamodtam. Kihúztam a frizurámból egy hajtűt (milyen jó, hogy kontyban hordom a hajam, nem igaz?), és a kulcslyukba illesztettem. Addig piszkáltam a zárat, amíg nem kattant egyet. Ezt a trükköt még Yongi tanította meg nekem, mert ő állandóan elhagyta a kulcsát, viszont egy hajtűt, vagy gemkapcsot simán tudott szerezni, így mindig be tudott menni a lakásba.

Lassan felnyitottam a fedelét, és a fény felé tartottam.

Az első, amit megláttam benne egy papírdarab volt.

Letettem a dobozt az asztalra, aztán kivettem belőle a papírt, és széthajtogattam.

Papa csúnya kézírása volt. Az ajkamba haraptam, aztán olvasni kezdtem.

Drága Yun!

Annyira szerettem volna elkészíteni neked azt, amit terveztem, de érzem, hogy az erőm kezd elhagyni. Attól félek, hogy már soha nem láthatom meg az arcod, amikor átadom neked. Úgy érzem sohasem tudom elkészíteni már. Talán azért is álltam neki ennek a doboznak, és a levél írásának.

Kérlek ne légy szomorú, mert hidd el, nekem sokkal jobb lesz, mint az életemben bármikor is lehetett. És te akkor vagy a legszebb, amikor mosolyogsz. Úgyhogy kérlek mosolyogj sokat!

Mivel már elkezdtem ezt írni, ezért be is fejezem rendesen.

Nagyon örülök, hogy életben vagy, és igaz, hogy van egy betegséged, de még nagyon hosszú élet áll előtted. Remélem megtalálod a szerelmedet is, és boldog leszel.

És örülök annak is, hogy végül édesapád és édesanyád nekünk hagyott, nem pedig valami idegen helyre kerültél, így legalább láthattuk, hogy milyen boldog vagy.

Nagyon sokat aggódtunk Daeval, hogy hogyan tudunk majd felnevelni... De íme: sikerült. Nem valami intézetbe kerültél, hanem nagyon jó tanuló vagy, vannak barátaid, és van célod, aminek nagyon örülök-örülünk. És persze ott van Hei, akiről úgy gondoskodsz, mint egy kisbabáról.

Nem sok időm van írni, és már késő is van, de szerintem mindent leírtam, amit akartam.

Szeretettel: Papa

Lassan olvastam végig a sorokat, és a végére a könnyeim áztatták az arcomat. Újra, és újra átfutottam a levelet, aztán kezembe vettem a dobozt, és végigsimítottam az oldalán.

-Nagyon, nagyon köszönöm! - Suttogtam a semmibe.

Összehajtogattam a papírt, aztán letettem az asztalra. Kihúztam a következő összehajtogatott lapot a dobozból, és kisimítottam.

Egy tervrajz volt. Papa egy csomó helyen kiegészítette, és hozzárajzolt, vagy beleírt, de... Egy lakás, vagy ház tervrajza volt. Papa a sarkára odaírta a pontos címet is... Végigsimítottam a kicsit elmaszálódott íráson, aztán kihúztam egy kulcscsomót a dobozkából. Két nagy kulcs, és egy igazán picike.

A kicsit beleillesztettem a ládikába, és... Beleillett.

Letettem az asztalra, és a rajzot kezdtem tanulmányozni. Ez az ajándék, amit nem tudott befejezni? Ez... Teljesen olyan, mint amit egyszer mondtam neki, amikor megkérdezte milyen az álmaim háza. Újabb könnycseppek indultak el a szememből, és folytak végig az arcomon. El sem hiszem!

A terv hátuljára írva volt az egy évvel ezelőtti dátum, és a jövő évi, közöttük pedig kötőjel. Mégis... Mi ez?

A telefonom a nadrágom zsebében csipogni kezdett, hogy üzenetem érkezett, de nem foglalkoztam vele.

Nézegettem a tervet, aminek a hátulján szintén tervek szerepeltek: bútorok tervei. Mindenféle gyönyörűen faragott, királyi kastélyba illő bútor. És egy csillár rajza.

Fel volt írva rá továbbá még egy csomó színkód, és anyagminta darabok is voltak ráragasztva. Papa mindig alapos munkát végzett... De most nagyon meglepett.

Visszahajtogattam mindent a dobozba, aztán a kezembe vettem, és a mini kulccsal bezártam. Levettem a nyakláncomat, és a kis kulcsot ráfűztem. Körbenéztem, aztán kifelé indultam. Miután lekapcsoltam a villanyt odabent bezártam a műhelyet, és visszasiettem a lakásba. Bezártam a bejárati ajtót, majd a szobámba osontam. Ledőltem az ágyamra, és a dobozt forgattam a kezemben. Észrevettem a kilátó tetején két apró figurát. Arcuk nem volt, csak az ember-alak. Végigsimítottam a kis fákon, majd a kilátón, és az emberkéken... Köszönöm, köszönöm papa!