Chapter 40.

GOT7 Fanfic

Chapter 40.

Yun

Az esti előadás után amilyen hamar csak tudtam hazamentem. Elég késő volt már, és amikor a lifttel felértem a belsőudvarra akkor jutott eszembe, hogy a telefonomat a belvárosi lakásban hagytam. Egész nap rohangáltunk, és próbáltunk az új színészfiúval, így időm sem volt gondolni arra, hogy hol lehet a telefonom... Hiányzott BamBam, hogy beszélgessünk, de féltem, hogy esetleg elaludnék a kormány mögött ha elindulnék visszafelé. Az eső erősen rákezdett, és a szél sem tétlenkedett, így jobbnak láttam nem foglalkozni azzal a fránya telefonnal, hanem bemenekülni a lakásba.

Danbi és Yongi a kanapén összeölelkezve filmet néztek, így csak köszöntem nekik, és gyorsan elvonultam zuhanyozni. Miután lemostam magamról az egész napi mocskot - és sikeresen nem aludtam el a zuhany alatt - bevonultam a szobámba, és rádőltem az ágyra. Valahogy kiráncigáltam magam alól a takarómat, és a fejemre húztam.

Már félálomban voltam, mikor Hei felmászott mellém az ágyra, de elég erőm már nem volt ahhoz, hogy leparancsoljam a helyére.

BamBammel sétáltattuk a tengerparton Heit. A kutyám össze-vissza ugrándozott körülöttünk, mi meg a víz szélén caplattunk a fövenyen. A part egy sziklás részére értünk, ahol a homok mellett hatalmas kövek ágaskodtak.

BamBam valamiről nagyon magyarázott, de én nem rá figyeltem. A kövek közül kijövő alakot néztem, aki megtévesztően hasonlított a nagypapámra.

Földbegyökerezett lábakkal álltam, és néztem, ahogy egyre közelebb jön. Egy pillanatig nem bírtam megmozdulni, aztán futva nekiindultam, és a nyakába ugrottam. A csontos karjaival magához ölelt, és a fülembe nevetett. A következő pillanatban eltolt magától, és végigsimított az arcomon.

-Jöttelek meglátogatni téged Yun. És megismerni a barátodat. - Biccentett a tőlünk kicsit messzebb ácsorgó BamBam felé.

Mosolyogva néztem, ahogy közelebb inti a fiút, aki engedelmesen meghajolt, mikor odaért hozzánk. Mintha a szemükkel kommunikáltak volna, mert nem szóltak semmit, csak néztek egymásra. Végül papa elmosolyodott, míg BamBam átölelte a derekam. A fiú arcára néztem, aztán oda, ahol papa állt. De ő eltűnt.

BamBam egy puszit nyomott a homlokomra, majd a fülembe súgta:

-A nagyapád rám bízott.

Hatalmas reccsenést hallottam, amire felriadtam. A szobában tök sötét volt, a fehér függöny meg sem mozdult az ablak mellett. Az ablaküvegen az eső erősen kopogott. Egy nagy puffanást hallottam, amibe beleremegett a padló.

Felültem, és hallgatóztam. Ekkora viharban csak nem akarnak betörni a házba....

Hangosan süvített a szél, aztán mintha egy ágyú dörrent volna, és hullani kezdett a vakolat az ablak fölött a plafonról, miközben recsegtek a gerendák felettem. Hei ugatását hallottam a nappali felől, majd nyüszíteni kezdett. Kitakaróztam, és a papucsomat kerestem a lábammal, miközben megnéztem az időt a kis vekkeren az éjjeliszekrényemen. Hajnali két óra... A következő pillanatban a szobám ablaka darabokra hullott. Hirtelen lefagytam, majd tudatosult bennem, hogy  rám fog omlani az egész szoba, ha nem tűnök el innen...

Leugrottam az ágy széléről, már kicsit sem érdekelt a papucsom, és az ajtó felé futottam. Kissé nekiestem az ajtónak, miközben kitapogattam és megmarkoltam a kilincset. Már nyitottam ki a nyílászárót, de hirtelen beszorult az ajtó. Ahogy rángattam éreztem, hogy a hajamra potyog a festék és a vakolat. Mögöttem reccsent valami, majd hatalmas robaj, aztán fájdalom nyilallt a fejembe.

Utána teljes sötétség.

Egy fényes és hívogatóan meleg hely felé tartottam, a sötét és hideg helyről, ahol voltam. Körbenézve csak feketeséget láttam, és a fényt, valahol az út végén. Hívogató volt, olyan, mintha ott minden jó lenne. Ahogy közelebb értem a fényhez a sötétet kezdte felváltani a sárgás ragyogás. Egy gyönyörű táj terült el mellettem, kristálytiszta vizű patak folyt az út mentén, ahol mentem, távoli, kékes körvonalú hegyek a messzeségben, és mintha a kilátót is láttam volna. Ám amikor le akartam volna lépni az útról, hogy arrafelé menjek mintha egy falba ütköztem volna. A fényesség felé néztem, de arrafelé nem láttam semmit annyira világos volt. Arról, amerről jöttem csak feketeség, és hideg áradt. Megérintettem a falat, ami mintha üvegből lett volna. A szemem sarkából mozgást érzékeltem, mire odakaptam a fejem. Egy alak lépett ki a fényből.

-Yun-ah, ne félj tőlem! - Hallottam a fejemben papa hangját. De mintha nem is ő lett volna. Valahogy sokkal fiatalosabban csengett, mint amire emlékeztem.

Lassan közelítettem a mosolygós alakhoz, akinek a korát lehetetlen lett volna megállapítani.

-Tényleg te vagy az? - Találtam meg a hangom, mire felnevetett, majd mosolyogva bólintott. A mosolyáról azonnal megismertem.

-Papa! - Kiáltottam fel, és odarohantam hozzá.

Ő megölelt, aztán eltolt magától.

-Boldog is vagyok, meg nem is, hogy találkoztunk. - Cirógatta meg a hajamat kedvesen. - Nem maradhatsz itt. Majd én látogatlak meg. Menj vissza, várnak rád! - Lassan beszélt, de a szája nem formált szavakat, mintha csak a gondolataimban szólt volna hozzám.

Az alakja lassan eltűnt, én meg csak álltam ott. Mozdulni akartam, hogy az egyre halványabb ragyogás felé fussak, de mintha be lettek volna betonozva a lábaim. A fényt lassan felemésztette a sötétség, majd a világosság teljesen eltűnt.

A fekete burok magába zárt.

Egyre erősödő hangokat hallottam, melyek átsüvítettek a sötétségen, és mintha áramcsapásként értek volna összerázkódtam tőlük. A hangok tisztulni kezdtek. Mintha beszéltek volna körülöttem.

-Agyrázkódás, és sípcsontrepedés. - Jelentette ki mellettem valaki. Közel volt, és erőteljes volta hangja. - Ezek a legsúlyosabb tünetei. Lehet, hogy ideiglenes amnézia is lesz, de ezt még nem tudjuk. Pihennie kell. Ha felébredt kivizsgáljuk, és ha minden rendben lesz hazaengedjük.

-Rendben, köszönjük. - Hallottam egy női hangot. Kis idő múva rájöttem, hogy Danbi volt az.  Egy ajtócsapódás, aztán Danbi halkabban szólat meg. - Minden rendben lesz vele. Nyugodj meg! - Mintha valakit csitított volna.

Lassan kinyitottam a szemem. Fehér alapon egy halom foltot láttam, amik mintha mozogtak is volna. Gyorsan visszacsuktam a szemem, aztán előtört belőlem a kíváncsiság, és újra felnyitottam a pilláimat. Még akkor is elmosódott alakokat láttam, ám ahogy pislogtam, egyre jobban kitisztult a kép.

A fehér falon kívül Yongi volt az első akit észrevettem. A bátyám háttal állt nekem. A vállai megrogytak, mintha mázsás súlyokat cipelne, és Danbi karcsú kezei simogatták a hátát.

Lassan felültem, és tudatosult a kába fejemben, hogy egy kórházi szobában vagyunk. Hányinger tört rám, így megtámaszkodtam egy szék támláján ami közel volt az ágyhoz, aztán a rosszullét hirtelen el is múlt. Nagy szemekkel bámultam azt a helyet, ahol a bekötözött lábam volt, aztán a testvéremet.

Yongi mintha megérezte volna, hogy őt nézem megfordult, majd odarohant hozzám, és átölelt.

-Hogy mertél minket ennyire megijeszteni? Miért nem rohantál ki abból a szobából?! - Vont kérdőre, és mintha a könnyeivel küszködött volna, de közben nem engedett el. Leült az ágyra, és magához ölelt.

A hátamra húzta a takarót, és úgy ölelgetett.

-Ha kirohantál volna a szobából nem történik meg ez. - Szidott le.

-Miért? - Kérdeztem reszelős, vékony hangomon, mire a bátyám eltolt magától.

Nagyokat pislogott rám, majd az ágy mellett álló Danbira nézett.

-Emlékszel valamire? - Jött közelebb a lány, és ő is leült az ágy szélére, a másik oldalamra.

-Mintha leszakadt volna a  plafon... aztán találkoztam papával... - Gondolkodtam el.

Danbi és a bátyám összenéztek, aztán Yongi mindenféle hülyeséget kezdett kérdezni tőlem.

-Hogy hívják a legjobb barátnődet?

-Bamy, de ez miért...

-És a kutyádat? - Vágta közbe a következő kérdést.

-Hei, de...

-Mi a kedvenc színed?

-Ha lenne megmondanám.

-Hogy hívják a pasidat? - Folytatta megállás nélkül Yongi.

-A barátom, és BamBam. De elárulnád, hogy ez mire jó? - Hadartam, mire leállt a kérdezősködéssel.

-Csak arra, hogy teszteljük nincs-e amnéziád. - Szólalt meg Danbi. - De hál'Istennek nincs. - Sóhajtott. Összekulcsolta az ujjait Yongi ujjaival, és megsimogatta a kézfejét.

-Akkor elmondanátok, hogy mégis miért vagyok kórházban, agyrázkódással, és miért van bekötve a lábam?

-Négy napig aludtál, és még te hisztizel? - Húzta fel a szemöldökét a bátyám. - Mama tudja, hogy ekkora túlélő vagy?

-Mama... ugye ő jól van? - Néztem Yongi szemébe idegesen.

-Igen. - Bólintott, és arcára erőltetett egy mosolyt.

-És Hei? Ő is? A hangját hallottam, de nem tudtam hogy hol van. - Bámultam továbbra is a bátyám arcát.

Ő csak bólogatott.

-Nincs semmi baja. - Erősítette meg Danbi a bátyámat.

-És... mi történt velem? - Halkítottam le a hangom, és a kőpadlót kezdtem fixírozni.

-Tudod, volt az a nagy fa a ház mellett. - Kezdett bele kis idő múlva Yongi halkan. - A vihar letörte pár ágát, aztán a szél kicsavarta, és az rádőlt a házra. - Nyelt egyet, aztán Danbira pillantott, majd rám. - A szomszéd lakást tropára törte, az erkéllyel együtt, és az egyik nagy ága pont a te szobád fölött csapódott bele a tetőbe. Leszakadt a mennyezet, te meg nem menekültél ki időben a szobádból... - Suttogta.

-Beszorult az ajtó. - Szóltam közbe, mire a bátyám elgondolkodva bólintott.

-Nekem is nehéz volt bejutni hozzád. - Majd sóhajtva hozzátette. - Egy gerenda pár centivel volt csak melletted a földön, mikor megtaláltunk. Valószínűleg az tette tönkre a lábad.

-Talán nincs akkora baj. - Szorította meg a bátyám kezét Danbi.

-Bamy... - Suttogtam, mire Yongi egy nagyot sóhajtott.

-Nemrég itt volt a barátjával, de azt ígérték holnap is jönnek.

-Csak délután tudnak jönni, mert Bamy dolgozik. - Tette hozzá a bátyám barátnője.

-A színház... - Kezdtem lassan, mikor beugrott a "dolgozik"-ról Jessica arca.

-Valami Jessica azt hiszem... neki betelefonáltunk, hogy nem tudsz menni egy darabig. - Simogatta meg Yongi arcát.

Csendben emésztettem amit erről az egészről mondtak, majd eszembe jutott a barátom...

-És BamBam? - Néztem a bátyámra, de ő nem válaszolt, csak nézett maga elé.

Egy pillanat alatt kiszáradt a szám, és kedvem lett volna azon nyomban sírni. Nem akartam hogy így érjen véget...

Danbi óvatosan a bátyám felé tolt, mire Yongi átölelt, én pedig a pulcsijába kapaszkodtam, és próbáltam összeszedni magam, de nem igazán sikerült. A testvérem karjai közt zokogni kezdtem. Egyszerűen nem bírtam visszafogni a könnyeimet.

Csak folyt a sok könnycsepp a szememből, de nem nyugtatott meg az sem, hogy Danbi is átölelt minket.